Egy élet is kevés...

➿ 2.rész ➿

- Anya, anya segíts! Ezek a bácsik rossz emberek, bántanak engem. Anya, mikor jössz értem? Ne, engedjenek el, neeeeeeee!!!
- NEEEEEE!!! Istenem, ne engedd, kérlek, hogy baja essen, azt nem viselném el.

Megint egy rémálom. Már másodszor ébredek fel az éjszaka folyamán. A pizsamám tiszta víz, ahogy a hajam is. Minden este félek lehunyni a szemem, mert tudom, hogy nem telhet el úgy az éjszaka, hogy ne lenne rémálmom. Mindig a kislányom arcát látom, elképzelem, hogy nézhet ki most. Vajon a szőke fürtjeimet örökölte? Esetleg a zöld szemeimet? Rám hasonlít? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben minden éjjel. Már megszoktam, hogy ilyen az életem. Amikor először jelentkeztek a rémálmok, teljesen magamba fordultam. Napokig nem ettem, nem aludtam. Ami a legrosszabb, hogy feladtam a reményt. Nagyon szégyellem, de nem voltam elég erős. Nem tudtam, hogy mit kezdjek a fájdalmammal, az elkeseredettségemmel és azt sem tudtam, hogy mi van a kislányommal, akit elvettek tőlem. Belevesztem az önsajnálatba, ami ahhoz vezetett, hogy Michelle húzott ki egy kád véres vízből. Aznap megmentette az életem. Azt az életet, amit el akartam dobni magamtól. Ezután elhatároztam, hogy erős leszek, és addig nem állok meg, amíg meg nem találom a lányomat. Tudom hogy egyszer így lesz,csak türelmesnek kell lennem. Sosem adhatom fel a hitemet! Ha megtenném, miféle anya lennék?

Reggel 7-kor ébresztett az órám. Sikerült visszaaludnom az éjszaka. Úgy döntöttem, elmegyek futni a Central Parkba. Kellemes az idő, jót fog tenni egy kis kocogás. Michelle-nek hagytam egy üzenetet a hűtőn,hogy tudja, merre vagyok.

Nagyban szeltem a kilométereket,amikor hátulról valaki megfogta a derekamat. Megálltam, jégcsappá dermedtem, nem szeretem, ha idegenek fogdosnak. Neki akartam esni az idegennek, de visszafogtam magam és lassan megfordultam.
Egy gyönyörű kék szempár nézett vissza rám. A titokzatos idegen...
- Hello, emlékszel rám, Angel, igaz? Biztosan így van, hiszen rám is nagy hatással volt a tegnapi találkozásunk. Képzeld, rólad álmondtam. Remélem, neked is hasonlóan szép álmod volt, rólam.
- Mondd, te mindig ilyen öntelt, beképzelt tuskó vagy?
- Áhh, szép kis nevet adtál nekem, de bemutatkoznék inkább, ha megengeded. Jake vagyok, Jake Fitzgerald.
- Nekem aztán mindegy, hogy ki vagy, de legközelebb ne merj megijeszteni!
- Szóval lesz legközelebb?
- Azt nem mondtam.
- De gondoltál arra, hogy újra akarsz látni. Ne tagadd Angel, látom a szemeidben, hogy felkeltettem az érdeklődésedet.
- Na jó, ebből elég. Nem ismersz engem, nem tudod, hogy mit gondolok, fogalmad sincs az életemről, sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, nem érek rá erre az értelmetlen beszélgetésre veled. Csak hagyj békén, kérlek! Mindkettőnknek az lesz a legjobb!
- Miért félsz tőlem? Nem akarlak feltartani, de tudom, hogy érzed a vibrálást kettőnk között, mert én is érzem. Hiba lenne, ha nem vennénk róla tudomást, egy életre bánnánk.
- Azt hiszem, vállalom a kockázatot. Ha ismernél, tudnád, hogy megvannak a saját démonaim. Nincs szükségem több bonyodalomra, egyetlen célom van, amiért bármire hajlandó vagyok. Sajnálom, de másra nincs szükségem, csak arra, hogy ezt a célomat elérjem. Nem engedhetem meg, hogy eltereljék a figyelmemet!
- Nem terelném el a figyelmedet, hagyd, hogy segítsek legyőzni a démonaidat. Együtt elérhetnénk és valóra válthatnánk a célodat, csak ne lökj el magadtól!
- Szép napot, Jake.
- Legalább elárulod a nevedet?
- Eleanor vagyok, Eleanor Lodge.
- Szép neved van Angel!
- Még mindig Angel-nek hívsz?
- Úgy látszik, bevésődött a fejembe. Gyere el holnap ugyanide, a parkba. Beszélgessünk, ismerjük meg egymást. Elhozom Emmát, a lányomat is. Mit szólsz hozzá?
- Átgondolom, Jake. Megígérem.
- Rendben, mi itt leszünk. Angel?
- Hm?
- Idővel minden megoldódik, hidd el...