Egy élet is kevés...

➿ 6.rész ➿

Hazaérve a munkából Michelle-t társaságban találom. Adam társaságában. Ő az a pasi, akivel a szórakozóhelyen találkoztunk. Úgy tűnik, jól szórakoznak és én ennek nagyon örülök. Mich megérdemli a boldogságot. Mióta ismerem, nem volt még egy éjszakánál tovább tartó kapcsolata, nem mintha nekem lett volna, de az ő helyzete más, mint az enyém.
Bemegyek a szobámba és felhívom a jelenlegi magánnyomozómat, Tom-ot, hátha megtudott valamit Sofi-ról.
- Tom, Eleanor vagyok. Van valami híre?
- Eleanor, üdv! Találtam egy szemtanút, aki ott volt, amikor elvitték a lányát.
-Ezt el se hiszem! Végre! Mondjon el mindent, tudni akarom, mit mondott!
-Inkább személyesen beszéljünk. Mikor ér rá holnap?
- Reggel munka előtt, minél hamarabb találkozzunk. 7 óra az utcánk végén lévő kávézóban?
- Ott leszek.

Egész éjszaka le sem tudtam hunyni a szememet. Ennyi idő, ennyi keserűség és most végre először talán van remény. Csak ebben hiszek, nem lehet, hogy Tom rossz hírt közöljön velem, az egyszerűen nem lehet. Az anyai szívem eddig csalódással volt tele, most ezt felváltotta a remény. Hosszú idő óta nyugodtan, reménnyel telve hunyom le  a szememet.
-Sofi! Kicsikém, hamarosan látjuk egymást!

Fél 7-kor lépek be a kávézóba. Olyan ideges vagyok, a kávémat sem tudom meginni. 7 előtt 5 perccel belép Tom. Régen nem örültem már így senkinek.
-Tom! Hello! Mondja, kérem, mit tudott meg! Nem tudok tovább várni!
-Nézze, az a helyzet, hogy a szemtanú azt állítja, miután látta, hogy elrabolják az Ön lányát, követte az elrablókat, akik egy erdőszéli házhoz mentek. A szemtanú látta, hogy a..hogy a lányát megölték. Nagyon sajnálom.

Nem akartam elhinni, amit Tom mondott. Ez nem lehet, nem lehet, hogy ennyi idő után kapok végre valami hírt és ez a hír megsemmisít. Minden reményemet, minden álmomat, az egész életemet, hiszem ha Sofi nincs, Eleanor sincs...

Azt se tudom, hogy sikerült kibotorkálnom a kávézóból, csak azt tudtam, hogy haza kell jutnom valahogy. Körülöttem dudaszók hallatszanak, tompán érzékelem csak, hogy miattam. Már csak egy méter az épületig. Felbotorkálok a lépcsőn a lakásig. Sikerül kinyitni a zárt. A lakásba érve örömmel tölt el, hogy egyedül vagyok. Az egyedüllét jó. Már megszoktam. Nem kell tettetned semmit, belefeledkezhetsz az önsajnálatba, eltemetheted magad a sötétségben anélkül, hogy bárki megakadályozna ebben. Ez kell nekem, erre van most szükségem, de előtte muszáj egy levelet írnom Sofinak, bár már tudom, sosem fogja megkapni a leveleimet.

Drága Kislányom, Sofi!

Itt hagytál engem. Itt hagytál már nagyon régen. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy egyszer újra találkozunk, hogy nem érdekel, miken kell átesnem, mert egyszer Te meg én újra találkozunk!
Hát milyen az élet, igaz? Kegyetlen, rideg, fájdalmas, pusztító. Engem elpusztított. Eddig csak kínzott, de most elpusztított, ugyanis Kicsim, mondd csak, van életem nekem azután, hogy már tudom, Te nem lélegzel? Lehet egy anyának élete úgy, hogy tudja, a gyermeke mosolya soha többé nem ragyogja be azt?
A nagy büdös francokat! Ennyi volt! Azért írom ezeket a sorokat, mert már tudom, hogy sose fogod olvasni a leveleimet.
Elhagytál Sofi, de ne félj, hamarosan újra találkozunk! Ennek így nem lehet vége, most kezdődik csak a közös életünk.
A találkozásunkig ölel:

Édesanyád, Eleanor ❤

-Tente, baba, tente, itt van már az este...

-Eleanor, hahó, csajszi, megjöttem! Itthon vagy?
Mi ez a sok víz? Jaj, ne, Lenny?
LENNY!