Egy élet is kevés...

➿Prológus➿

“ A pokol definíciója talán éppen az, hogy nincs hely, nincs idő, ahová el ne menekülnél előle. ”

Igen... Mit is mondhatnék, az életem maga a pokol már 5 éve. Az ember nem tudja értékelni azt, amije van, csak akkor, ha már elvesztette, ez mindig így van. Nem tulajdonítunk elég figyelmet bizonyos dolgoknak, személyeknek az életben. Úgy gondoljuk, nincs szükségünk senkire, csak saját magunkra, egy erős egyéniségre, és minden meg van oldva. Nem érhet minket baj, nem sülhet el semmi rosszul, ha magabiztosak vagyunk, nem hátrálunk meg semmitől, azt mutatjuk a világnak, hogy független, érett emberek vagyunk, gondtalanok, akiket lehet irigyelni, hisz nem szorulunk rá másra, nem kell nekünk senki a boldogsághoz, így nincs is senki, aki fájdalmat okozhatna nekünk. Ugye igazam van?

Erre a kérdésre 5 évvel ezelőtt igent feleltem volna. Ma már látom, hogy mekkorát tévedtem az akkori életfelfogásommal kapcsolatban. Mi az, hogy nem kell senki a boldogsághoz? Ki képes arra, hogy tök egyedül, barátok, családtagok, ismerősök nélkül boldog legyen? Egészen őszintén... SENKI. Ezt nyugodtan elhihetitek nekem. Megtapasztaltam, hogy milyen az egyedüllét, akkor ugyan élveztem, később azonban kaptam az élettől egy ajándékot - a legnagyobbat - és az eddigi kis álomvilágom a darabjaira hullott. Rájöttem, hogy milyen fontos is az, hogy az embernek legyen valakije, akit feltétel nélkül szerethet, még önmagánál is jobban. Aki nélkül az életét nem tudja elképzelni. Ez a valaki mindennél többet jelentett nekem, mert ő volt a lelkem egy része, az én egyetlenem, a Drága Kislányom, Sofi...