Egy élet is kevés...

➿ 5.rész ➿

Az éjszakát Emma szobájában töltöttem. Szegény kislány rögtön elaludt, amint Jake lefektette. Az esti mesét én olvastam fel neki. Mese a kislányról, aki elvesztette a Boldogságát..ez volt a mese címe. Emma kedvenc meséje. Nem éppen egy boldog mese a cím alapján, de a vége legalább jó. A kislány megtalálta a Boldogságát...happy end. Vajon az életben is ilyen egyszerű lenne? Leküzdesz pár akadályt és bumm? Te nyersz? Nem hinném, én már régóta próbálkozom és nem értem el vele semmit. Nem kerültem közelebb a lányomhoz, még azt sem tudtam kideríteni, hogy él-e még? Hát miféle anya vagyok én? Először hagytam, hogy elvigyék tőlem, aztán azt se tudtam kideríteni, hogy hol van, mi van vele, életben van-e. 5 év és semmi. Kudarcot vallottam anyaként, ez az én keresztem és cipelhetem az idők végezetéig, még ha úgy döntenék is egyszer, hogy leteszem, akkor sem tudnék szabadulni tőle, hiszem létezik olyan helyzet, hogy egy anya feladja a saját gyerekét? Én erre nem lennék képes!

Az éjszaka Emma rosszat álmodott és Jake bejött a szobába megnézni a lányát. Magához szorította és megnyugtatta. Engem is felkavart a helyzet, pedig most nem én ébredtem verítékben úszva. Jake észre vette, hogy nem vagyok jól, így miközben Emma-t ölelte, megfogta a kezemet és nem engedte el. A szemembe nézett és túlságosan sok mindent látott. Nem akartam ennyi mindent megmutatni neki. Egy kis idő múlva sikerült visszaaludni mindhármunknak.

Reggel sietve távoztam, nem akartam megvárni, míg Jake felébred. Puszit adtam Emma-nak és eljöttem. Nem találkozhatok többet velük, mert ezzel nem teszek jót se magamnak se nekik. Így kell lennie. Minél többet találkozunk, annál jobban hozzászoknak a jelenlétemhez, ami nem jó, nem lehetek része az életüknek. A kislányom a legfontosabb, emellett nem engedhetem meg magamnak, hogy ez a két ember fontossá váljon számomra, mert akkor dekoncentrálttá válnék, ami jelen helyzetben nem segítene megtalálni Sofi-t. Márpedig én meg fogom őt találni mindenáron!