Egy élet is kevés...

➿ 3.rész ➿

Miután hazaértem, elmeséltem Michellenek, hogy mi történt a parkban. Azt mondta, hogy mindenképp találkoznom kell még Jake-kel, hiszen régóta egyedül vagyok. Talán megfontolom. A nap további részét filmezéssel töltöttük, hiszen szombat lévén nincs munka se nekem, se Michellenek. Michelle pultosként dolgozik egy bárban, hétvégente szabad, akárcsak én.

Drága Kislányom, Sofi!

Ma találkoztam egy férfivel, Jake a neve. Mélyen érintett a találkozásunk.
Találkozóra hívott holnap a parkba. A kislányát, Emmát is el szeretné hozni. Nem tudom, hogy elmenjek-e. Nekem az a legfontosabb, hogy Téged megtaláljalak. Nem akarom, hogy bármi vagy bárki elvonja a figyelmemet. Milyen jó lehet Jake-nek, hogy otthon várja a lánya. Sokszor én is azt képzelem, hogy munka után itthon vársz rám, Sofi. Nagyon nehéz megbírkózni a hiányoddal. Minden nap egy újabb reménysugár. Remény, hogy ez lesz az a nap, amikor megtalállak. Tarts ki kicsim, egyszer újra találkozunk.

Örökkön örökké

Szerető Édesanyád ❤

Nem tudtam aludni éjszaka. Jake-re gondoltam és a lányára. Vajon milyen lehet a kapcsolatuk? Rá hasonlít a kislány vagy az anyjára? Azt sem kérdeztem meg tőle, hogy van- e felesége vagy együtt él-e a kislány anyjával. Bízom benne, ha lenne valakije, akkor nem járkálna utánam. Úgy döntöttem, hogy találkozom velük. Szeretném megismerni a kislányt és Jake-et is szeretném újra látni.

Egész úton furcsán éreztem magam. Eszembe jutott Sofi. Úgy indultam erre a találkozóra, mintha a saját lányomhoz mennék. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam. El sem tudtam képzelni, hogy fog fogadni a kislány. Attól is féltem, ha meglátom őt, Sofi jut eszembe és nem fogom tudni abbahagyni a sírást. Nem szeretném megijeszteni Emmát és azt sem szeretném, ha egy roncsnak látna, bár így jellemezném magamat: roncs. Szellemileg biztos az vagyok. A lányom eltűnése után semminek sem tudtam örülni, mindent feketének láttam, minden mindegy volt. Nem okozott senki örömet, ezért is lepődtem meg annyira, amikor találkoztam Jake-kel. Teljesen lenyűgözött. Azt éreztem, hogy meg kell őt ismernem. Legalább annyira vonzott, mint az, hogy megtaláljam a kislányomat. Emiatt gondolatban fenékbe is rúgtam magam...Már hogyan is lehetne a két dolgot egy lapon említeni?

A parkban sok kisgyerek játszott. Hintáztak, fogócskáztak, csúszdáztak, vagy bújócskáztak. Egy szőke, göndör hajú kislány lecsúszott a csúszdáról és megütötte magát. Azonnal odaszaladtam hozzá. Ösztönből, mintha csak az én lányomhoz rohannék. A földön ült, kicsi ruhája piszkos lett a földtől, és nagyon sírt. A szívem megszakadt, tudtam, ha nem fejezi be, én is elkezdek sírni.
- Szia kicsim, nagyon megütötted magad? Hol fáj?
- Nagyon fáj a bokám. Az apukámat keresem, elment a boltba, mert csokifagyit szerettem volna.
- Itthagyott téged egyedül?
- Rábízott egy nénire, de az ő kislánya is elesett, ott van vele.
- Jól van, értem. Hogy hívnak, kicsim?
- Emma.
- Emma? Emma Fitzgerald?
- Igen, honnan tudtad?
- Tegnap találkoztam az apukáddal, Jake-kel. Megbeszéltük, hogy ma itt találkozunk veletek.
- Te vagy Angel?
- Igen, vagyis Eleanor vagyok.
- Hű, tényleg olyan szép vagy, ahogy az apukám mondta.
- Szóval az apukád ilyet mondott neked? Hát rendben, gyere, keressük meg!

Felvettem Emmát, mert nem tudott járni. Nem tagadom, nagyon jó érzés volt a karomban tartani, kb. egyidős lehet a lányommal. Nagyon szimpatikus, okos kislány. Sofit is ilyennek képzelem el. Cserfes, boldog kislánynak. Csak remélni tudom, hogy így van...