Véreskert

🌿2🌿

Nem utazhatunk a kiutalt kocsinkkal, a GPS elvezetné hozzánk a Kúriát. Az autót két éve kaptuk és mindenki tudja vezetni, de egyedül Mimóza nem használhatja. Még túl fiatal hozzá. A sötétkék, hatszemélyes, ötajtós terepjáró sok bajból kihúzott és minden titkunkat tudja. Nem szívesen hagyom a lakótömb előtt parkolni, kitéve a városi vandalizmusnak.
Gyalog, a térfigyelő kamerákat kerülve tesszük meg az utat a város határáig, aztán a következő lakott, de fejletlenebb területig. Ott szerzünk magunknak egy hasznalható autót. Onnan pedig irány Spanyolország, hogy megkeressük az életben maradt Falka tagokat. A Falka a Véreskert állati megfelelője. Nem ismerjük őket, sosem kaptunk róluk információt. Azt mondták nem fontosak számunkra. És túl keveset tudtunk róluk ahhoz, hogy kíváncsiskodjunk utánuk. Mégis, régen véletlenül találkoztunk velük. Míg a Kúria székhelyén éltünk, Hárs és én ellógtunk egy etika órát. Minek van szükség a helyes köszönésre és más vallások tiszteletére, ha az ember gyilkos?
Eltévedtünk a Kúria hatalmas épületében és egy addig sosem látott részlegre érkeztünk. Hasonlított a miénkre, de mégis más volt. Különböző növények helyett, kisebb nagyobb, növényevők és ragadozók képei borították a falat. Benyitottunk az első olyan ajtón, ami öt évesen nem tűnt fenyegetőnek és bent egy velem egyidős szőke kisfiú és egy barna hajú kislány edzett. Épp úgy, mint ahogy mi szoktunk. Épp azt gyakorolták, amit mi is gyakoroltunk akkor. A ruhájuk ugyanolyan semleges szürke volt, mint a miénk. A fiú épp a lány kezét szorította a torkához, de amikor meglátott minket, elengedte. Kinyitotta a száját, hogy szóljon, hegyes szemfogai pedig gyémántként csillantak meg. Ijedtemben rácsaptam az ajtót és a legközelebbi felnőtthöz rohantam. Az volt az egyetlen alkalom, hogy láttam őket. És az volt az egyetlen alkalom, hogy elmenekültem valami elől. Eddig. Most az otthonunk fordult ellenünk és kényszerít, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk az életben maradásra. Kapcsolatok, biztos rejtek és szükséges eszközök nélkül vajmi esélyünk van a túlélésre vagy a Falka megtalálására. Nincs sok időnk. Minél előbb el kell tűnnünk mindenki szeme elől. A többiek még nem tudják mi vár ránk, előbb vagy utóbb nekem és Hársnak el kell szakadnunk tőlük, hogy ne keverjük nagyobb bajba őket.
- Egy rendőr. - szól hátra mosolyogva Borostyán, majd mutat az egyenruhás mögötti épületre, jelezve az irányt. Elég messze van a férfi, hogy ne hallja miről beszélünk, de elég közel, hogy lásson minket. Így elég, ha könnyed csevejnek álcázzuk minden megszólalásunkat. Valaki azt mondaná erre, hogy paranoia, de nem lehetünk óvatlanok, az életünk forog kockán minden lépéstől. Miután kilépünk a rendőr látóteréből, a többiek válla kissé megereszkedik. Gyanítom az enyém is. Mellettem Hárs maga elé bámulva baktak, követve az előtte haladó Leandert.

- Minden rendben? - kérdezem halkan, a vállára téve a bal kezem.

- Semmi sincs rendben, Nadi. Tudod jól. - motyogja ugyanúgy maga elé.

- Hülye kérdés, tudom. Nem vagyok valami jártas az empátia kimutatásában. - erre kicsit megrántja a szája sarkát. Járását alig észrevehetően lelassítja, hogy lemaradjunk pár lépésnyire a többiektől. Átkarolja a vállam, mintha csak lelket akarna önteni belém.

- Aggódom. - suttogja. Egy idegennek az arca semmitmondó lehet, de én látom a valódi aggódást a szemében. - Aggódom az egész miatt. A Kertész, a Kúria, a Falka. Miért nem láttuk előre?

- Elfoglaltak voltunk, megvannak a saját problémáink. - nézek rá, de ő még most is Leander sarkát követi a szemével.

- Értetek aggódom a legjobban. Mit fogunk kezdeni, főleg most, hogy ránkszáll a Kúria? Orvos nem vagyok, ha valami baj lesz én egyikőtökön sem tudok segíteni.

- Én bízom benned. És még van egy kis időnk. A többiek még nem sejtik, próbáltam elrejteni előlük, de hamarosan már nem tudom hová bújtatni.