Dahlia Hale
Zavaros fejemben egyik pillanatról a másikra cikáztak a negatív gondolatok. Valami rossz horror film érzését keltette bennem, amiben főszerepet játszok. Mintha jelenleg én lettem volna a világ legelkeseredettebb embere.
Csak a gondolat, valakinek az elveszítése maga a rémálom.
„Bízz meg Harryben" ezek voltak az utolsó szavai az apámnak felém, mielőtt elvitte volna az a bizonyos mentőautó napokkal ezelőtt. Rá akartam kérdezni, hogy hogyan érti és miért, de elvitték. S mire Harrytől megtudhattam volna, eltűnt.
Bár nem igazán érdekelt. Minden, amit azon az estén okozott nekem a sajgó lábfájáson kívül, az a bűntudat volt. Felelősnek éreztem magam a történtek miatt, hisz gyáva módon a könnyebbik utat választottam. Elfutottam. Ezzel esélyt sem adva, hogy esetleg elkerüljem ezt az igazán szar helyzetet.
Fáradt szemeim percenként csukódtak le. Amint úgy éreztem, hogy nyugodt lehetek és végre kipihenhetem magam, azonnal felriadtam. Ördögi kör volt ez.
Arra emlékszem, hogy először azért keltem fel, mert az anyósülés még sem olyan kényelmes alvásra, mint azt gondoltam. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy az ágyam helyett miért az autómban voltam.
Itt valamiért kicsivel biztonságosabban éreztem magam, de gondolkoztam és hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem a telefonomat keresni a kocsiban, amint meglett Michael számát kezdtem tárcsázni.
Meg akartam kérni, hadd maradjak nála éjszakára, de természetesen nem vette fel. Miért is tette volna? Az éjszaka közepe van, bizonyára alszik.
Harrynek egyébként nem az lett volna a feladata, hogy megvédjen? Mármint félreértés ne essék, nem mintha hiányozna, de elvileg ő volt az Őrzőm, hol a fenébe volt az elmúlt két napban, amíg az autóm nyújtott nekem otthont? Utáltam beismerni, de a képességeit elnézve, és maga a gondolat, hogy ő egy őrző tag, nyert, és szükségem volt rá. Vagy talán... Nem, dehogy is, nekem nincs szükségem senkire! Eddig is egyedül oldottam meg a problémáimat, ezentúl sem lesz másképp.
_____
- Szükségem van a segítségedre - amint Harry ajtót nyitott rögvest beengedtem magam rajta, ha akarta, ha nem. Tényleg segítenie kellett nekem.
- Persze, gyere csak be! - ironizált mögöttem becsapva az ajtót. Kérdőn nézett rám, valószínűleg azért, mert kényelembe helyeztem magam a díszes kanapéján, vagy egyszerűen magyarázatot várt a váratlan felbukkanásom miatt.
- Mi van? - úgy nézett rám, mintha nem e világi lény lennék. Uh, szerintem hiba volt ide jönni.
- Mi a francot keresel itt? Egyáltalán hogy találtál rám? - minden bizonnyal a konyhába sétált, trikójának fura fehér színe volt, ami a testére tapadt, mellénél egy vörös rózsa díszelgett, ami azonnal édesanyám arcát juttatta eszembe. - Tessék - nyújtott felém egy pohár vizet, de amikor nem vettem el tőle, lerakta az asztalra.
- Illik megkérdezni egy vendéget az otthonodban, hogy mit szeretne inni.. - kötekedtem. Nem igazán akartam kitérni arra a részre, ahol a szívességét kérném.
- Nem érdekel. Válaszolj.
Leült velem szembe, én viszont ugyan olyan sebességgel felálltam. Így jobban szemügyre vehettem az otthonát. Amikor beléptem szinte abban a pillanatban megcsapott az a tipikus férfi illat, amit amúgy utáltam. Néhány ruha darab szétszórva már a nappaliban, igen, tipikus férfi lakás. De nagyjából rendben volt.
- Hát miután három napja nem akartál arról meggyőzni, hogy a világ túl romlott, hiányoztál és szerettem volna több mesét hallgatni.
- Oohoho, - kezdte egy mosoly kíséretével. Ó, istenem de bevertem volna a képét. - Megmondtam, hogy legközelebb te keresel meg engem.
Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom ezt a megjegyzését. - Elmentem az Őrzőkhöz, hogy megtudjam, hogy a fenébe is tudnálak elérni, de még mielőtt bementem volna láttalak kijönni. Így tehát követtelek idáig. - nemes egyszerűséggel vállat rántottam, nem nagy ügynek titulálva. Ekkor elvettem az asztalról a vízet, amit percekkel ezelőtt rakott oda.
- Őrült vagy!
- Nem, te vagy az őrült, mert elvileg neked kéne rám vigyáznod, és nem nekem rád! - dühöngtem, ezzel együtt pedig automatikusan elindultam az emelet irányába.
- Én vigyáztam is rád! - emelte feljebb a hangerejét, kezeit pedig védekező pozícióba emelte.
- Aha, igen? Ahhoz képest, tegnap megtámadtak, de te semmiről nem tudsz! - füllentettem. Volt képe azt hazudni, hogy ő vigyázott rám, holott egyszer sem láttam a napokban.
Harry elkezdett nevetni, de nem gúnyosan vagy szarkasztikusan. Igazán felszabadult, szívből jövő kacaj volt. De hogy miért tette ezt, fogalmam sem volt róla.
- Ez nem igaz te is tudod - nevetett tovább. - Attól, hogy te nem láttál, én minden lépésednél veled voltam, Dahlia.
- Ne merj nekem hazudni te utolsó sze-
- Fogd be. Tudom, hogy mit csináltál minden órában. Tudom, hogy az autódban aludtál, tudom, hogy próbáltad felhívni valamelyik barátod segítségét kérni, de aztán még sem tetted. - lehengerelt a tudása. Érzelemmentes arccal mondta mindezt. A következő, ami szembe tűnt, hogy leültem a lépcsőn, pont a közepén, Harry pedig leutánozta mozdulataimat.
- És én még azt hittem, hogy én mentem túl messzire, hogy követtelek! - fújtattam. - De ha már ennyire figyeltél, szólhattál volna, hogy nincs mitől tartanom és nyugodtan aludhatok az ágyamban!
- És abban ugyan hol lett volna az én szórakozásom? - kérdezte gúnyosan, szemöldökeit enyhén megemelve.
- Ez neked szórakozás?
- Veszekedni jöttél, vagy?
- Igazából fogalmam sincs mit keresek itt! Utállak!
- Én tudom miért vagy itt - kezdte felállva a lépcsőről. Megindult a szobák felé, én pedig követtem őt, mert úgy éreztem, hogy van még mit mondania. - Csak túl büszke vagy kimondani. De igen, itt maradhatsz éjszakára.
Kinyitotta előttem az egyik szoba ajtaját, a háza amúgy is két szobás volt, mindkét szoba egymással szemben volt, ebből csak arra tudtam következtetni, hogy ő a másikban fogja álomra hajtani a fejét. Természetesen csendben hatalmas köszönetet mondtam, amiért nem kellett kimondanom neki azokat a szavalat, amiktől megkímélt.
- Köszi - mindössze ennyi volt, amit ki tudtam préselni magamból.
