Dahlia Hale
Körülbelül éjfél lehetett, amikor a telefonomat a kezembe vettem, a fény erősségét azonnal minimálisra vettem, hogy a mellettem alvó Harryt ne riasszam fel az igazak álmából. A telefonom névjegyzékére mentem, ahonnan kikerestem az öcsém telefonszámát. A testvére vagyok, és nem bírom ölbe tett kézzel tűrni, hogy ennyire információ hiányban küzdök a hogyléte felől. Bepötyögtem pár szót, pár kérdést, és imádkoztam, hogy valami csoda folytán visszaírjon nekem.
Harry folyamatosan mozgolódott mellettem, ebből arra tudtam következtetni, hogy mégsem aludt. Csak azt reméltem, hogy nem veszi észre, hogy én is ébren vagyok.
Háttal voltunk egymásnak, szóval egyáltalán nem láttuk a másik mit is csinált. Ezért is hittem azt pár percre, hogy végre elaludt, hisz a folyamatos forgolódás abba maradt. De tévedtem, ugyanis nem sokra rá, az ágy megmozdult, Harry pedig felkelt. Őszintén, furdalt a kíváncsiság, hogy hova igyekszik, vagy hogy mit akar művelni. De ha megfordultam volna, akkor lebuktam volna, hogy egész idő alatt fent voltam, ezt pedig pont elakartam kerülni. Elakartam kerülni, hogy beszéljek vele.
Az éjjeli némaságban hallottam, ahogyan magára húzza fekete nadrágját, végig hallottam, ahogyan halkan öltözött. Még az is átfutott az agyamon, hogy ismét tovább állna, ismét nélkülem. Aztán hirtelen csend lett. Tudtam, éreztem, hogy engem, vagy is inkább a hátamat bámulja. Bizonyára azt hitte, hogy mélyen alszok már, mert a következő, amit észleltem, egy alig halható ajtócsapódás volt.
Vagy tíz percbe telt, míg elhatároztam magam, hogy nem fogok csak úgy tétlenül itt feküdni. Fáradt és álmos voltam, mi tagadás, de az adrenalin jobban dolgozott bennem.
Először körbe jártam a hotelt, amikor egész véletlenül betértem a bár részlegbe. Megpillantottam Harryt, amint egy pohárral a kezében ül, elmélyedve a gondolataiba. Kis megkönnyebbülés futott át rajtam, majd mellé ültem. Egy vodkát kértem magamnak, hangomra Harry megemelkedett, de esze ágában sem volt, hogy rám nézzen.
- Így nem fogod kipihenni magad - közölte hanyagul. Még mindig nem pillantott rám, csak lazán kortyolt egyet az italából. A pohara tartalmát tanulmanyozta. Ugyan ezt tettem én is.
- Azt hittem leléptél - vallottam be őszintén. Ezzel egy idejűleg pedig lehúztam poharam egész tartalmát. Ennyi elég is volt arra az estére.
- Nem tenném meg újra. Nem, ezek után.
- Mik után?
- Pár jelentéktelen dolog miatt, Dahlia
És végre rám nézett, bele a szemembe, zöldjei harcoltak az enyémekkel. Bár hazudnék, ha azt mondanám, az én szemem szebb lenne. Az övéi sugárzó, erdő zöldek, míg enyémek viszont inkább egy harsányabb árnyalatban pompáznak.
- Fáradtnak tűnsz - utaltam a karikákra a szeme alatt.
- Az is vagyok - mondja nem törődöm stílusban. Nem is foglalkozva azzal, hogy szemei akár ebben a pillanatban is leeshetnének.
- Neked nem hiányzik a családod? Mert nekem piszkosul hiányzik az öcsém és Michael - teljesen váratlanul érte a mondandóm, úgy láttam kicsit el is gondolkozott mit is kéne mondjon. Őszintén, bárminek örültem volna, valakinek ki kellett öntenem a szívem, és csak neki tudtam ebben a helyzetben.
- Michael az a barátod? Mármint barát-barát?
- Nem, ő nagyon jó barátom. Közel állunk egymáshoz.
- Nos, ha ez valamivel jobb, nekem is hiányzik a nővérem és az édesanyám. A francba, nagyon is!
Kezdtem furán érezni magam ebben a szituációban, ilyen érzelmes témáról még nem beszéltem Harryvel, és tényleg kényelmetlenül ültem a széken közvetlen mellette. Nem is tudom minek hoztam fel ezt a témát. Csak fogtam a poharamat, és mintha tűkön ültem volna.
