Dahlia Hale
Nem bírtam túl sokáig, kezemet elszakítottam övétől, a szégyenérzet pedig abban a pillanatban elöntötte egész testemet. Szinte éreztem, ahogy szétárad bennem. Nem volt jó érzés, nagyon nem. Nagyon gyorsan felálltam, amit mindketten észrevettek. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy egyáltalán nem elbűvölő zöld szemei vannak, és rózsaszín, csókolni való ajkai sincsenek. Hirtelen azt is elfelejtettem melyik évszázadban vagyok.
Távolabbra mentem Liamtől és Harrytől. Kellett a távolság. Láttam, ahogy Liam valamit motyogott Harrynek, de nem hallottam, és reméltem, hogy nem az előbbi kínos szituációt említette meg neki.
A konyhába érve, csak egy nyugtató teára volt szükségem, ami felmelegíthetne. Tudtam, hogy nem vagyok otthon, és azt is tudtam, hogy még a körülményekhez mérve se lenne illendő, de elkészítettem a forró, citromos teámat. Ez volt minden, amire vágytam egy hatalmas alvás után természetesen. A gondolataim pedig ez alatt a rövid idő alatt talán kitisztulnak. Vagyis nagyon remélem.
____
- Hé, jól vagy? - Liam alakja rajzolódott ki körülbelül negyven perccel később a konyhaajtóban. Már kezdett sötétedni, így a fények hiányában nehezebben láttam meg.
- Bocsi, csak szükségem volt erre - mutattam a kezemben lévő bögrére, ami megvolt tömve finom teával. - Nem akartalak ezzel zavarni, amíg Harryt láttad el.
Liam megértően bólintott, végül teljes egészében csatlakozott hozzám. Leült mellém, a maradék teát a saját poharába öntötte és elkezdte szürcsölni.
- Harry valahol itt van a házban, már sokkal jobban van. Segítettem neki a fürdésben is. Kicsit zaklatottnak tűnik, bár én nem kérdeztem rá
- Mióta ismeritek egymást?
- Hát a mi barátságunk nagyon hosszú időkre nyúlik vissza. 13 éves korom óta része az életemnek, valamilyen formában - nevetett fel a mellettem ülő fiú. Ebből arra következtettem, nem mindig volt a kapcsolatuk felhőtlen.
- Azt hittem, hogy haldoklik - vallottam be teljesen őszintén. Közben kinéztem az ablakon, ahol a nap helyét átvette a hold, és megannyi pillangó kelt életre aznap este.
- Elég jól viselte igazából. A golyó semmilyen fontos szervet nem ért el, szerencséje volt.
- Biztosan
- Szerintem neked is le kéne pihenned - felállt, miközben lehúzta másodpercek alatt az utolsó csepp teát a poharából. - Nekem el kell mennem most, a fürdőt itt lent találod jobbra, a szobátokat Harryvel pedig az emeleten.
- Rendben, köszi - mosolyogtam rá.
- Vigyázz Harryre! Később hozok kaját.
_____
Arra gondoltam mielőtt vennék egy forró fürdőt, felhívom Michaelt, vagy Samet, esetleg az apámat, de egyáltalán nem akartam az én gondjaimmal is terhelni őket. Vagyis, Michaelt nem, Sam fel sem venné a telefont nekem, az apám pedig.. csak az apám.
- Miért kerülsz engem? - amint kiértem a konyhából Harry érdes hangja csapott meg, ahogy a lépcsőről meredt rám kérdő tekintettel.
- Nem kerüllek, csak nem tudlak elviselni huzamosabb ideig - feleltem nem törődöm stílusban. Haragot éreztem iránta a leginkább. A legfurcsább pedig nem ez volt, hisz ezt már megszoktam. De most nem volt okom ezt érezni, mivel nem tett semmi olyat.
- Ja, igen, a kölcsönös érzések - láttam, amint megindult felém, de én inkább a másik irányba tartottam.
- Feküdj le te idióta! Majdnem meghaltál erre úgy mész mindenfele, mintha minden rendben lenne. Esetleg medencézni nem akarsz? Hm?
- A te fejedben haltam csak meg majdnem - végül ugyan oda ért, ahol én voltam, így már velem szemben állt. - De nincs akkora szerencséd.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - nem láttam, de éreztem, ahogy a ráncok a homlokomon elkezdenek felfele szaladni. Most megvádolt azzal, hogy a halálát kívántam?
- Arra, hogy lefogadom örültél volna, ha megha-
Nem adtam neki időt, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Kezem hatalmasat csattant az arcán, és egy percig sem bántam meg, amit tettem. Nem mondhat rólam ilyeneket, amikor semmi alapja nem volt a vádaskodásainak. Tudtam mire megy ki a játék. Ezt mind a kanapén történtek miatt kezdte el, mivel ő is ugyan olyan kényelmetlenül érezte magát akárcsak én. Harry arca vörös volt az ütéstől, az ujjaim rendesen kirajzolódtak orcáin.
- Egyetlen alkalommal sem gondoltam erre, de tudod mit? Bár tényleg meghaltál volna!
Bár jó érzés volt ezt a fejéhez vágni, a következő pillanatban egy óriási pofonként ért engem is. Sőt, egy hideg zuhannyal tudnám pontosan leírni. Megbántam, amit mondtam, mert belülről tényleg nem kívántam a halálát. Senki kibaszott halálát nem akartam, de annyira felidegesített, hogy mind ezt megkérdőjelezte bennem, hogy úgy éreztem muszáj vissza vágnom neki valahogy, hogy fájjon neki.
Az arca eltorzult kissé, mire még gusztustalanabb embernek éreztem magam. Viszont nem tudtam neki kimondani azt, hogy sajnálom, vagy bocsásson meg nekem. Mert az nem én lettem volna. Ezért csak ennyit mondtam neki, ami még jobban megdöbbentette.
- Kiszállok ebből az egész szarból! Miattam ne kockáztassa senki az életét. Így többé neked sem kell aggódnod, hogy esetleg a halálodra vártam volna.
- Hogy mi a franc? - nem is a pofon, hanem ezek a szavak miatt lett dühös.
- Elegem van ebből az egészből! - és kitört belőlem minden, ami a szívemet nyomta. - Soha nem akartan ezt a szart érted? Nem akartam, hogy emberek sérüljenek meg miattam, a francba, nem akartam a kibaszott halálodat, amikor tudtam csak veled lehetek valamilyen formában biztonságban.
- Hé, gyere ide! - mondta meglágyult szemekkel, de csak folytak a könnyeim, és ütöttem a mellkasát, valahányszor közelebb akart jönni. Tudtam, hogy ezzel egyszerre lehullott a kemény páncélom, de nem érdekelt.
- Hagyj békén!
- Nem!
Magához húzott, és ölelt engem, ölelt szorosan és úgy éreztem nem érdemlem meg, hisz épp az előbb vágtam hozzá ezernyi szörnyűséget. Másrészt pedig a vállát megterheli ezzel. Véletlenül felnéztem a szemeibe, ami mint mindig, most is gyönyörűen világított vissza rám.
- Nem akartam, hogy meghalj, te rohadék - bizonyítottam már vagy milliószor, de tényleg akartam, hogy elhiggye.
- Tudom, tudom
És én is tudtam, hogy innentől egy másik fejezet következik, mivel megmutattam neki, hogy nekem is vannak érzéseim, félelmeim és gyenge pillanataim.
