Dahlia Hale
Olaszország az otthonom volt. Tizenhét éves koromig ott éltem a szüleimmel és az öcsémmel. Azután pedig messze akartan kerülni onnan, ezért is költöztem Brooklynba, de akkor még nem tudtam, hogy ez borzalmasabb hely lesz, mint Olaszország. Lelki szemeim előtt percek óta a régi emlékeim sorozata pergett le. A háttérben Harry irritáló szavai hallatszottak. Bár nem tudom, hogy miket mondott, nem figyeltem rá.
És bár azon törtem a fejem, hogy talán megbékélek Harryvel, ezt a tervet abban a pillanatban eldobtam magamtól, amikor felhozta ezt az egész témát. Újra közellenségnek számított számomra.
- Hallasz engem? - tette fel Harry már sokadjára a kérdését, mindvégig erősen próbáltam figyelmen kívül hagyni, de már annyira lángolt tőle a fejem, hogy muszáj voltam rá figyelni.
- Hallak, de nem érdekel, amit mondasz - még mindig a földön ült, lábait felhúzva a mellkasához, én azonban az ablak előtt álltam, háttal neki. A tájra fókuszáltam. - Nem megyek vissza oda!
- Áh, szóval ez a gond?
- Szerinted miért vagyok Brooklynban Verona helyett? - fordultam felé, arcáról akartam olvasni. - Nem véletlenül mentem el onnan, Harry.
- Akkor meséld el.
- Ezt az ötletet olyan gyorsan felejtsd el, amilyen gyorsan felhoztad.
- Segíteni próbálok, bár nem kéne, ha nem vetted volna még észre.
- Akkor miért vesztegeted az idődet rám?
____
Harry azt mondta, hogy ahhoz, hogy ne találjon ránk senki, még egy kis ideig Brooklynban kellene maradnunk. Hogy ne keltsünk feltűnést a menekülésünkkel. Állítása szerint az emberek arra számítanak, hogy az Őrzők és az őrzötteik azonnal eltűnnek, hisz láttak hajóra szállni minket. Épp ez volt a trükk. Ha maradunk több esélyünk lesz. Legalább is Harry szerint. Én már nem voltam ebben olyan biztos.
- Oké nagyokos, és most mi lesz? - kérdeztem Harrytől, miután visszaértünk a városba, a hajót magunk mögött hagyva.
- Innentől autóval folytatjuk - gondolkodás nélkül pattant be az egyik autóba, amit először meglátott, szerencsénkre nem volt lezárva, s még pótkulcs is volt az ülés alatti kis szönyegnél.
- Ellopni egy kocsit? Ez illegális, te idióta!
- Mert az nem, hogy lányokat rabolnak el és prostitúcióra kényszerítik őket?
- Harry befoghatnád azt a nagy po-
- Vagy esetleg, hogy gyerekeket adnak el jó pénzért?
- Oké, oké, feladom, te győztél!
Végül is elég meggyőző érveket használt ellenem, nem tudtam nem beadni a derekam. Amúgy sem zavart az akciója, csak kellett egy újabb indok, hogy beszólhassak neki.
- Tudod az őrzők többsége bezárva tartja az őrzöttét, „lányát" ki ahogy hívja - a levegőben idézőjelet formált a kezeivel. De pontosan értettem mire céloz. - Azt gondolják talán így biztonságosabb.
- Szóval én a te „lányod" vagyok? - kérdeztem, nem igazán vártam választ, ez amolyan költői kérdés volt. Viszont Harry csak halkan bólogatott. A számat húzogattam, mire elnevette magát. - Ez borzalmas.
- Nos, én nem szoktam senkit korlátozni, jobb, ha tudod. Az a kötelességem, hogy megvédjelek, bármilyen ostobaságot is művelsz.
- Nem szoktam ostobaságokat művelni!
- Rendben van. Mit akarsz csinálni most?
- Telefonálni.
____
- Hiányzol - vallottam be őszintén a vonal másik végén lévő Michaelnek. Ezer ember közül is őt hívtam volna fel elsőnek.
- Te is hiányzol szépségem. Hogy bánik veled? - kérdésére elmosolyogtam, kitekintettem a telefonfülkéből Harryre, miközben hol a telefonját, hol engem figyelt.
- Idegesítő a kölyök, de már sokkal elviselhetőbb - vallottam be neki.
- Zene füleimnek - viccelődött Michael, én is elnevettem magam. - Próbálj életben maradni, rendben?
- Na és veled, veled mi a helyzet? Hallottál már valamit az öcsémről?
- Édesanyámmal és a húgaimmal vagyok.
- Kérlek, Mike, mondd, hogy hallottál róla valamit - könyörögtem. Nem hallottam a testvéremről már egy ideje. Hosszú ideje.
- Nem, sajnos én sem tudok semmit Samuelről.
A vonal megszakadt, de újra tárcsázni nem akartam már. Erőt adott ez a néhány szó, amit Michaelel beszéltem. Nem akartam telhetetlen lenni. Na meg Harry már kezdett türelmetlen lenni.
Merev arccal bámult rám, ahogy kiléptem a telefonfülkéből, egészen addig, amíg mellé nem értem. Furán néztem rá, de úgy döntöttem szó nélkül hagyom, és inkább beültem az autóba. Ő viszont még mindig ugyan úgy az autónak dőlt. Oldalasan megfordult, lehajolt, hogy be tudjon nézni az autóba, elkapva a szemkontaktust velem. Amikor ez megtörtént, úgy éreztem csak biztosra akart menni, hogy még mindig a kocsiban ülve várok rá. Telefonja csörgött, de rögtön kinyomta, helyette ő is a fülkéhez lépett.
Amíg vártam Harryre, gondolataim más idősíkba terelődtek. Az öcsém emléke villogott előttem, kit csak nem fél éve nem láttam viszont. A szüleinkre soha sem számíthattunk igazán, ez is volt az oka annak, hogy amikor eljöttem Veronából Samuel nem sokkal azután utánam jött. Mindössze tizenöt éves volt, apánk pedig hagyta, hogy a világnak induljon. Hogy ne hagyta volna, mikor engem sem akadályozott meg? Az édesanyánk addigra már halott volt, nem tudott mit tenni. És ez az egyik ok a millióból, amiért megvetem, és csak szánalomból állok vele szóba.
Hamar beilleszkedtünk Brooklyn elit negyedeibe, köszönhetően Michaelnek, aki mindig támogatott minket, eltekintve a ténytől, hogy idősebb tőlünk pár évvel, és aki tizenhét éves korom óta velem van.
____
- Ki az a Grace? - érdeklődtem. Harry telefonja folyamatosan csörgött, de egyfolytában ignorálta.
- Semmi közöd hozzá! - rivallt rám hirtelen, amit nem tudtam hova tenni. - Csak ne beszéljünk egymáshoz, jó?
- Neked tényleg valami baj van a fejedben!
- A nővérem - vallotta be csendesen, néhány másodperccel később. Ami az igazat megvallva órák töredékének minősítettem volna.
- Nem érdekel!
- Az előbb még nagyon is furdalt a kíváncsiság!
- Igen, ez mind azelőtt volt, mielőtt nem lettél egy pöcs! - nyomatékosítottam minden egyes szavamat. Nem voltam hajlandó tovább csevegni vele.
Egyértelmű volt, hogy egymás idegein játszadoztunk. A kérdés csak az volt, hogy melyikünk gyengül el előbb a játékhoz.
És teljesen világos volt, hogy nem én leszek.
Legalább is akkor még úgy tűnt.
