Dahlia Hale
Lövés.
Egy rohadt golyó száguldott el mellettem. Egyenesen Harry karjában vert éket magának. Fájdalmas hangot adott ki, egy igazán fájdalmas, férfias hang hagyta el a száját. Gyorsan mögé szaladtam, hogy megtartsam őt, nehogy a földre zuhanjon. Erősen kapaszkodott belém, ahogy ép vállával támaszkodott rajtam. Szinte éreztem a bőrömet a körme alatt. Sokkos állapotban voltam, miközben futottam Harryvel a karajaim között. De mögöttünk a férfi, akinek behúztam egyet, gyorsan felpattant a földről, s utánunk eredt.
- Most már foroghat körülöttem a világ, huh? - kérdeztem gúnyosan. Hisz az egész az ő hibája volt. Ha nem tért volna le annyira kétségbeesetten a megbeszélt útvonalról, most nem itt tartanánk. De neki olyan rohadt fontos volt, hogy másokon segítsen.. Az egész egy nagy csapda volt!
____
- Jól vagy? - kérdezte Harry, amikor rengeteg futás után végre megálltunk pihenni. Halvány sejtésem sem volt hogyan bírta a kezével. A nyirkos aszfalton ültünk kora délutáni órákban. Harry állapota pedig kezdett a rossznál rosszabb lenni.
- Nem, kibaszottul nem vagyok jól! - sóhajtoztam. Rendesen kiakadtam. - Fázom és a karodat meglőtték, Harry!
- Gyere ide - mondta fáradtan. Én pedig teljesen biztos voltam benne, hogy megbolondult.
- Oké, azt hiszem azonnal ki kell venned azt a golyót a válladból.
- Nem, komolyan mondtam.
- Fogd be Harry
Zaklatott voltam, fáztam és éhes is egyben. A fejemben legalább hatszor lejátszódott, hogy Harry miként fog meghalni a sebesült válla miatt. És komolyan kezdtem pánikolni. Harry is fáradt volt, minden bizonnyal éhes is, és ha engem kérdeztek bármelyik pillanatban halálra kész. Na meg persze a végtagjaink is kezdtek elgyengülni.
Már éppen lehunytam volna a szemeimet, amikor megláttam egy üres autót mellettünk. Rögtön kaptam az alkalmon és lassan felálltam, hogy benézzek az autó ablakán. Arra gondoltam nem lehet akkora szerencsénk, hogy a kulcs is bent van. De viszont ott volt, én pedig nem is lehettem volna hálásabb. Harryhez vissza kellett rohannom, hogy besegítsem őt, de ebben a pillanatban még ezt is fülig érő mosollyal tettem.
- Elrabolsz egy sebesültet? - kérdezi viccelődve. Szenvedett jelenleg, láttam rajta. Nem akarta, hogy észrevegyem ezzel is tisztában voltam. Ó, egek mennyire erősen próbálta elrejteni a fájdalmait előlem.
- Ki kell szedni azt a golyót belőled - sóhajtok nagyot. Ötletem sem volt még is merre menjünk már megint. Hova vigyek egy haldokló embert?
- Jó észrevétel. Hova megyünk?
- Honnan tudjam? Hova kéne mennem egy haldokló emberrel?
- Jézusom, Dahlia, nem haldoklom relax! Van egy barátom a közelben.
Szemeimet sebesült kezére emeltem, majd a fájdalomtól torz arcára, de bár ne tettem volna!
- Szedd ki azt az izét magadból!
- Ez nem ilyen egyszerű, baszki!
Tudtam jól, hogy igaza volt. Tudtam, hogy egy golyó kiszedése bonyodalmas és fájdalmas egy dolog. De már alig bírtam maga a gondolatát, hogy mekkora fájdalmai lehetnek miatta. Miattam. Mert kurvára miattam volt az egész. És a bűntudat belülről teljesen megbénított.
Harry elnavigált az állítólagos barátjához. Hangja egyre meggyötörtebbnek és lustábbnak hangzott. Én pedig egyre kétségbeesettebb voltam. Próbáltam tényleg higgadt maradni, türtőztetni az indulataimon és lakatot tenni a számra. Nehéz volt. Olykor oldalra pillantottam a mellettem szenvedő fiúra, s a szívem tényleg hevesen kalapálni kezdett. Bármennyire is tagadtam, néha kedveltem Harryt, a halálát pedig végképp nem akartam. Nem akartam, hogy meghaljon miattam.
- Nem fogok meghalni - mondja hirtelen. Mintha csak hallotta volna az egész gondolatmenetemet. Ráemeltem tekintetemet, lassan bólintottam jelezve neki, hogy megértettem.
- Nem érdekel - fordítottam el a fejemet. Tudta, hogy csak hazudok, hisz egy halk, lusta kacagás hagyta el a száját. És én is tudtam, hogy ez mindössze hazugság volt részemről.
Kisegítettem Harryt a kocsiból, kezeit rám pakolta. Viszont még így is éreztem, hogy nem akarta egész testsúlyát rám nehezíteni. Láttam rajta, hogy most már tényleg erős fájdalmakkal küzködik, ezért megszaporáztam lépteimet az előttünk álló lakóház előtt. Harry barátja a harmadik emeleten lakott, és mire felcipeltem magunkat odáig, úgy éreztem én is meghalhatok bármelyik percben.
Kopogtattam, majd végül dörömböltem az ajtón, amelyiken a hetes szám állt.
- Harry, have.. Mi a bánat? - a bejáratban egy fiatal férfi döbbent arcával találkoztam, aki minden szó nélkül átvette tőlem a sebesültet, bevitte a házba és lefektette a kanapéra. Gyorsan követtem őket a nappaliba, végül rögtön Harry elé ültem.
- Ugye nem haragszotok meg, ha most nem mutatlak be titeket egymásnak? - próbált viccelődni Harry. A helyzet viszont közel sem volt poénos.
Mindketten bólintottunk, majd egymás felé fordultunk.
- Liam
- Dahlia
- Egy pillanat és jövök Harry, keresek valamit, amivel kitudom szedni belőled ezt a golyót.
Liam felszaladt azt hiszem az emeletre, én viszont már nem bírtam tovább nézni Harry szenvedését. Amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan is álltam fel, hogy átkutathassak néhány polcot.
- Mit csinálsz? - Harry rekedt hangja ugrasztott vissza a rideg valóságba, megállítva a keresésben.
- Na szerinted mégis mit?
- Meglopod Liamet?
- Nem te idióta! - a feltételezésén halkan elröhögtem magam. - Keresek valamit, amivel megszabadítalak a fájdalmadtól. - lassan, óvatosan hátrafordultam. Harry is kissé megemelkedett.
- Ez hízelgő, de hagyd a dolgot Liamre - mondja visszadőlve eredeti fekvő helyzetébe. Mire ellenkezhettem, vagy veszekedhettünk volna, újra megszólalt. - Ő tudja a dolgát, orvosi egyetemre járt, csak ott hagyta.
Így már mindjárt más volt a helyzet. Ugyan abban a pillanatban Liam rohant hozzánk kezében mindenféle elsősegély dobozzal. Harry pólóját egyszerűen csak letépte, majd feltérképezte mivel is áll szembe. Harry kinyújtotta ép kezét, nem tudtam, hogy nekem, vagy csak úgy, de én megfogtam. A feje melletti kis támlán ültem, ügyelve arra, hogy ne nézzem Liam mit is művel vele. Hamar rosszul lettem volna, nem is értem, hogyan fogalmazódott meg bennem, hogy én távolítsam el belőle az oda nem illő dolgot.
Csak Harry hangjaiból tudtam következtetni mi is történik. És bizony amikor egy hatalmasat ordított, tudtam, hogy Liam neki kezdett a munkának. Ránéztem az arcára, de láttam, hogy nézi a barátja mit is csinál vele. A lelkiismeret-furdalásom pedig csak növekedett. Éppen ezért a szabad kezemmel elfordítottam a fejét. De bár ne tettem volna.
Egyenesen meredt rám, fájdalmas arccal. Végig tanulmányoztam az arcát, olykor szemeire pillantottam és csak gyengén, mintha csak megnyugvást lelne rajtam úgy mustrált.
És mikor belenéztem szemeibe úgy igazán, egyszerűen elvesztem bennük. Nem tudtam máshova tekinteni.
A pokolra kívántam magamat. És őt is.
