Sárkányszemmel [[SZÜNETEL]]

14. fejezet

Egy pillanatra elállt a lélegzetem is ahogy a szemébe néztem. Mosolyra húzta a száját, de egy pillanaton belül rá is fagyott az arcára. Értetlenül nézett körbe majd sietősen majdnem rohanva kezdett el furakodni előre a tömegben ami az ajtó felé hömpölygött.
  - Cassandra White! - kiabált mellettem Angel miközben megrázta a vállam.
  - Mi.....? - ébredtem fel a bambulásból, és egy hatalmas emberforgatag közepén találtam magam. Egy sikoltás hangzott fel a terem másik végéből és az emberek szemében már vélni láttam azt a páni félelmet amit egy sarokba szorított állat szemében szokás felfedezni.
  - Körülbelül négyszer szóltam hozzád, de semmit nem reagáltál - szólalt meg újra Angel miközben már ő is megindult az én kezemet rángatva az ajtó felé - Mert ha rajtad múlt volna szerintem ott várjuk meg hogy megtaláljon minket az a valami ami majdnem megölte azt a szerencsétlen diákot aki ott fetreng a tanárok előtt. NE fordulj hátra! Ki kell mennünk az állatainkhoz és mivel neked nem kell sehova menned mert benned van az állatod ezért jössz velem - már a bejárati ajtónál jártunk mire elhadarta a tervét.
  - És hol vannak az állatok? Mert nem látok semmilyen istállószerű tákolmányt...
  - Mert nem is ott vannak, hanem a kastély mögött.

Már a kastélyon kívül voltunk és egy széles földúton haladtunk a tömeggel együtt. Azóta nem tettem ki a lábam a kapun mióta összeestem, és napokat kellett abban az állott levegőjű gyengélkedőben sínylődnöm. A gondolatra, hogy ismét találkozhatok a hölggyel felébresztette a félelmet bennem és az érzést hogy valamit elfelejtettem kihozni a kastélyból. Aggodalmasan pillantgattam visszafelé, ám hiába, mert elértük az erdőt és az emberek taszigáltak minket is befelé, hogy minnél előbb megtalálják a társukat.
Néhány kisebb állatot már láttam is ahogy egy-egy fáról lepillantva keresi Őrzőjét.
  - Angel - kérdőn fordult felém, miközben tovább furakodtunk befelé - Én... Én... - elakadtam, hirtelen felfogtam mit is akarok mondani és elsápadtam.
  - Te...?
  - Amióta bent voltam a gyengélkedőn - nagy levegőt kellett vennem - Nem.... nem érzem, hogy velem lennének.

Remegett mindenem ahogyan a szemébe néztem. Akkor ott eltörött a mécses és ahelyett hogy Ywettet kerestük volna egy fának dőlve zokogtam. Hihetetlen, de megviselt hogy nem érzem a két sárkányt, pedig alig voltak velem. A diákok megállás nélkül mentek tovább mellettünk, ránk se nézve. Percekig csak sírtam, aztán hirtelen abbahagytam, mintha egy magnót kapcsoltam volna ki. Komolyan meredtem Angira miközben felegyenesedtem és szó nélkül elindultam.
Számtalan elágazás után végre megtorpantam egy fánál aminek egyik oldala száraz és korhadt volt, teli gombákkal, míg a másik élénk, zöld színben pompázott.
  - Mondd Cassandra, te mégis mit képzelsz magadról?! -tombolt mellettem Angel mikor utolért - Nehogy hozzányúlj! Ne merészeld! Te hallod egyáltalán amit mondok?

Vonzotta az ujjaimat a fa. Végigsimítottam a fa törzsét, a "határon" ami kettéválasztotta a virágzó és haldokló felét. Megremegtem, mikor éreztem ahogy energiával tölt el, és ahogy a sárkányok felébrednek bennem.

"Mit keresünk itt, és mégis miért simogatsz egy fát?! - Solis értetlen hangja megváltásként suhant végig az elmémen.

Jézusom, el sem hiszed mennyire örülök neked - leroskadtam a fa tövébe a megkönnyebbüléstől. Mintha a tudatalattim ismerte volna ezt a helyet és tudta volna, hogy ide kell jönnöm ilyen esetben.
  - Istenem Cassie jól vagy?
  - Persze - álltam fel és végigsimítottam még egyszer a fán majd felé fordultam és megöleltem - Gyere, keressük meg Ywettet.
  - De hiszen az előbb azt mondtad...
  - Csak elvesztettem a kapcsolatot velük, de már érzem őket - a hiányérzetem ellenére, tettem hozzá magamban.

  - A fa miatt ugye? - szólalt meg egy idő után.
  - Tessék?
  - Azért nem parázol már, mert a fa segített.
  - Nem tudom. Én nekem gőzöm sincs róla, hogy mit csináltam - a kínos csönd kezdett túlságosan megnyúlni, nemcsak közöttünk, hanem az egész erdő elnémult.
  - Néha azt hiszem nem is ismerlek és hogy egy sokkal tapasztaltabb Őrző vagy, pedig én már lassan két éve benne vagyok a sűrűjében, te pedig alig egy hete - nézett rám gyanakvóan.
Csak hümmögve néztem a földön guruló kavicsot amit az előbb rúgtam el. Gallyak roppantak mellettünk, de Angi vagy nem vette észre vagy nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mintha egy kisebb állat rejtőzködne csak a bokorban.
A sárkányom háborgott, viszont most kicsit kizártam. Nem nyugodott bele, de már én sem a bokorra figyeltem, pedig nem ártott volna.
Ywett rontott elő nem kis sebességgel, mintha valami  üldözné a ló méretű nagymacskát. Alig ért Angel közelébe, az máris belé kapaszkodott és már száguldottak kifelé az erdőből.
Még szép, hogy vissza sem néztek rám. Nem igazán tudtam megsértődni a dolgon, ugyanis egy ismerős aurát éreztem. Úgy pördültem meg akár a forgószél, de meglepetésemben majdnem hanyatt estem. Nem a tógás hölgy nézett velem farkasszemet, hanem egy alaktalan fekete izomkolosszus vörösen villogó szemekkel. Pár másodpercig nézett rám, majd megiramodott felém. Csapásra emelte a kezét, de elvétette, ugyanis közben felébredtem a bambulásból, aminek köszönhetően kitértem előle és teljes erőmből kezdtem futni arra amerre Angiék is eltűntek. A pánik olyannyira erősen tört rám, hogy alig kaptam levegőt szabálytalan légzésem miatt.