Én ültem ott; és csak bámultam a felhőket,
Képzeltem virágot, rétet, tarka mezőket.
Tettem magasról a világra; kit érdekel
Hogy valaki e pillanatban épp siratódalt énekel?
Hogy valakik valamiért épp háborúznak,
Valakik valakik vállára ráborulnak.
Hogy valakit a Földön átvertek szépen,
Hogy a gondoktól némely emberi elme nem maradt épen.
Gonosz a világ. Segítőkézért kiált ő,
Tekintete könnyes, hangja pedig remegő.
Ege véres, teste mohás, ódon temető.
Sajnálkozva néz le reá ő, a mindenlátó Teremtő.
De ez engem mind-mind nem érdekel. Teszek rá.
Szoros övet fogok át kételyeim derekán.
Lelkem köré építettem egy vastag burát,
A világ pedig csak jajgatott, és kisírta minden búját.
Én csak ültem ott, és bámultam a felhőket,
Képzeltem virágot, rétet, tarka mezőket.
A Világ tekintete üveges, és kérő,
Én segítenék neki, de most már túlságosan is késő.
