Nem számít. Nem is fog.
Tán soha nem is számított?
Ott nyargalok parttalan
Sötét tenger vad vízén,
Hullámok elragadnak,
De tudtam már az elején.
De én soha nem féltem.
E tenger volt a létem.
Ott táncoltam őrajta,
Ahol volt ő a legmélyebb.
S ha alámerültem volna?
Minden más szennyét kihordta,
És odalent lehetnék,
Az egyetlenegy,
A tenger fenekén.
De lett lőn egy nagy hajó,
Messzi van, még oly' fakó,
De egyre közelebb ér,
És az Egyetlen, egyre csak fél.
Ne mentsetek ki! Kiáltom.
Tengerem békéjét vigyázom!
Menjetek tovább, békével!
De nem mentek.
Mentőövet dobtak rám,
Mint a béklyó, mint a lánc.
Fölemeltek. Föl a hajóra,
Most pedig, a tenger vált fakóra.
És már a parton állok,
Állok, és hullámot várok.
Várom, hogy a tenger,
Egy kis darabkájával kimentsen.
De nem jön.
Nem számít. Nem is fog.
Tán soha nem is számított?
