We've met the devil /muke/

2. Don't be afraid.

Első nap az egyetemen. Eddig elég unalmas. Egyedül csak annak örülök, hogy közel van a lakáshoz, így nem kell buszoznom vagy vezetnem, 10 perc séta és itt vagyok. Viszont mit ne mondjak elég egyedül érzem magam így, Mikey nélkül. Magányosan járkálok ebben a hatalmas épületben, mert drága egyetlenem inkább dolgozni megy egy lepukkant bárba, minthogy bejárjon az egyetemre. Tipikus Mikey. Mosolyra húzom a számat, mikor eszembe jut, hogy a számomra legfontosabb személy vár otthon. Akaratlanul is elképzelem, hogy mikor belépek a lakásba Mikey a konyhában áll egy kis fodros kötényben. Még nagyobb vigyor jelenik meg az arcomon, hisz' nagyobb az esély, hogy a nappali padlóján találok rá, amint épp ,,pizza-angyalt" csinál és a pizzás dobozokból épít várat, mintsem sürög-forog a konyhában. Hála a Mikey körül járó gondolataimnak mit sem figyelve a külvilágra járkálok a hatalmas folyosón, amíg bele nem ütközöm valakibe.
-Jézusom, bocsánat. -bámulok az előttem álló szőke srácra, aki inkább a jegyzeteit szemléli. Amik a padlón vannak, hála nekem. Gyorsan lehajolok és összeszedem neki, majd a kezébe nyomom újra és újra bocsánatot kérve. Oké Hemmings, elég lesz, nem a családját irtottad ki, csak leesett néhány papírdarab. Tuti betegnek néz.
-Jajj izé.. semmi baj. -féloldalas mosolyra húzza ajkait -Amúgy Cody vagyok. Cody Paul.
-Luke Hemmings. -rázok vele kezet. Kedvesnek tűnik.
-Gondolom Te is új vagy itt. -igazítja meg fekete keretes szemüvegét. Válaszul bólintok egyet, de még mielőtt szóra nyithatnám a számat pittyegni kezd a telefonom jelezve, hogy üzenetet kaptam.
-Ez nagyon udvariatlan lesz, de .. -előveszem a telefonom, Cody csak mosolyogva elmormol egy ,,Csak tessék" -et.
Mikor meglátom, hogy ki írt hatalmas mosolyra húzom a számat.

Mikey: Mikor jössz haza? :( Hiányzol..
Én: Még van két órám, utána olyan gyorsan megyek haza, mintha én lennék Usain Bolt. :)) Csak ne feledd, hogy itt egy óra 90 perces.
Mikey: Ahhj tényleg baszki. Nem baj, remélem azért tényleg gyors leszel.
Én: Ígérem. <3

-Bocsi, csak a baráto.. a párom írt. -gyorsan javítom ki magam, hisz nem tudhatom, hogy Cody hogyan viszonyul a melegekhez. Ha már végre szóba álltam valakivel, nem kellene elbaszni.
-A barátod? -úgy látszik nem javítottam gyorsan. -Mármint izé.. gondolom ezt akartad mondani.
-Öhm.. -mosolyodom el zavaromban -Igen.
-Meleg vagy? -kérdezi teljesen nyugodtan, így már nem izgulok annyira, hogy lebuziz, átkot szór rám és elszalad.
-Hát.. mondhatjuk így is. Nem sorolom magam a melegek közé, bár most barátom van. Ha muszáj, akkor inkább biszex. -mondom ki nemes egyszerűséggel -És akkor most nem szólsz hozzám többet. -felnevetek, Cody közben ráncolja a homlokát. Nem tudom eldönteni, hogy az identitásom vagy az utolsó mondatom miatt.
-Miért nem szólnék hozzád? -mosolyodik el lágyan -Nincs bajom a melegekkel.
-Ohh.. -mondom olyan hanglejtéssel, mintha valami sértőt mondott volna.. Luke ezt ne bazd már el. -Eddig sokan szopattak miatta, de örülök, hogy Te nem ilyen vagy. -elmosolyodok, Cody pedig hangosan felnevet. Először nem értettem, hogy min nevet, majd leesett, hogy mit mondtam az előbb, így már ketten röhögünk.

A nap hátralévő részében folyamatosan Codyval lógtam. Rendes gyerek. Elég sok mindent megtudtunk egymásról, kiderült, hogy a szomszédos gimibe járt. Épp egy közeli kávézóban tárgyaltuk ki, hogy mit szeretnénk kezdeni magunkkal a diploma után -már ha végig járom az egyetemet- mikor megcsörrent a telefonom.
-Ohh Mikey, szia. -köszönök boldogan a készülékbe, majd leesik, hogy már egy órája otthon kellene lennem. Baszki.
-Lukey. Mikor jössz haza? -szinte látom magam előtt, ahogy egy takaróba pólyálva ül kanapé egyik sarkában, fagyit lapátol, miközben valami szar sorozatot néz a tévében.
-Azonnal indulok drágám, kicsit elnéztem az időt, de majd otthon mesélek. -elmormolunk még egy-egy ,,szeretlek"-et, majd kinyomom a telefont.
-Nos Cody, nagyon örültem, de mennem kell. -mosolygok rá miközben kimászok a boxból.
-Szint úgy. -intek, majd kilépek a kávézóból és elindulok haza.