PagieCake Novellái

Szügségtelen

Ősz van. A leveleket kis tölcsérekbe igazgatva kapja fel a szél, repíti őket messzire. Gazos, sárga fű zizeg a réteken, mentesen a nyári és tavaszi virágok tarkaságától. Olyan akár egy hatalmas tenger. Hullámokat rajzol bele a szellő, ahogy elrejti a fűszálok kőzé a rajta lovagoló leveleket. Minden annyira békés.
A rét széli erdő fáinak ágai tiszteletteljesen szétnyílnak egy hatalmas szarvas előtt. Látszatra még a normális bikáktól is nagyobb. Agancsa hosszúra megnőtt az előző ősz óta, s most súlyosan nehezedik a fejére, kuszaságával valóságos bokrot alkotva, mely oly sárgás mint a fű.
A bika óvatosan lépked, barna szemeivel fürkész. Orrához jó barátja, a szél repít szagokat, fülével hátát védi, hallása messze ér. Még lép egy tétovát, utána már szőkken is a rét közepére, ahol hangos bőgést hallat. Kiáltása messze hallatszik, ide, oda pattog a közeli sziklákon, míg válasz nem érkezik. A  bika már indulna is, mikor megneszel valamit. Megtorpan.
Feje a magasba emelkedik, szinte már két lábra állna, ha tudna. Aztán nekiiramodik. Visza oda, ahonnan jött. Gyorsan. Gyorsan.
Szeme fehérje kiütközik barnás testéből, ahogy a félelem átjárja testét. Sokszor tapasztalt már ilyet, de most már nagyon öreg. Hogy menekülhetne?
Elég megbotlania, máris hallja a végzetesnek számító dörrenést, közelebbről, mint bármikor. Szívtájékáról maró fájdalom gyökerezik benne. Áll még, viszont nem akaródzik neki tovább futni. Akármennyire is állait elmével van megáldva, ősi ösztönei tudatják vele: vége.
Gyászosan a földre ereszkedik, estelenül huppan a porba. Lassan elfekszik, agancsa nekiütközik egy kisebb sziklának és cakkosan végigreped. A bika békében kilehelte lelkét.
Távolról kutya ugatása hallatszik. A füves labirintusból kíváncs vizsla feje bukkan elő.
-Bandita! Ide hozzám!
Pocakos férfi kocog a tetem irányába, bajszát csavargatja izgalmában, szinte már kitépi. Mögötte tizenéves fiú lépked. Tekintetéből süt a kíváncsiság, ő ez okból simogatja a még csak apró pihéket állán.
- Mit ejtett a Kocsis? - Mormogja, ahogy egyre közelebb ér.
Kocsis letérdel a bikához, nézegeti, forgatja a fejét és hozzáértően hümmög is.
- Mit lát rajta? 
- Hát fiam, - Áll fel Kocsis nehézkesen. - csúnyán esett ez a vad. Végigrepedt neki a szarva, talán le is törik, ha jobban hozzányúlok. - Bosszúsan belerug a tetembe.
- A húsát még hazavihetjük. - A fiú tőrt húz elő egy szögekkel kivert hüvelyből.
- Nem kell. - Inti le Kocsis. - Van elég otthon, annyi, hogy a falunak is elég lenne. - Megragadja Banditát a tarkójánál fogva, úgy vezeti. - Jöjjön. Esteledik már...
A fiú lassan fordul el az ernyedt testtől, s közben a szügségtelen szó kavarog a fejében. Talán tényleg az volt...