Ookami to shonen (szünetel)

Ōkami to shōnen part 1

Kissé hűvös van még, mikor reggel felkelek és kinyitom az ablakomat. Mélyet sóhajtok, nyújtózkodom egyet, és az órámra nézek. Fél nyolc múlt pár perccel. Bőven van időm mindenre, bár igazából nincs megbeszélt időpontom, sem sulim ma. Fölkapok magamra egy farmert és egy pólót, majd a konyhába megyek és felteszem a kávét főni. Az asztalon még a tegnapi vacsorám maradéka díszeleg; spenót és rántott gomba.Nem valami nagy kaja, de nekem bőven megteszi. Elpakolok, a kávémis kész lett. Gyorsan megiszom, majd fogat mosok és elindulok. A vadaspark felé megyek, ami a város szélén van, nem messze tőlem.Sokat járok ide, minden nap. Nem dolgozom ott, sőt, semmit sem csinálok, egyszerűen csak szeretek ott lenni. A farkasok miatt.

Talán más emberek furcsának találhatják ezt a szokásomat, de én sem vagyok teljesen normális.A nevem Kimura Haru. Vagyis inkább ezen a néven ismernek az emberek. Az igazi nevem Aki. A Harut a nevelőcsaládomtól kaptam,akik örökbe fogadtak. Nem ismertem az igazi szüleimet, sőt az árvaházban sem tudtak róluk semmit. Még régen úgy találtak meg az ajtó előtt a küszöbön. Csak egy kis levélke volt a kendőre tűzve, az igazi nevemmel.

Nagyot sóhajtok, és az égre nézek.A nap süt, de még alig emelkedett fel, és az utcákba nem süt be teljesen. A város, ahol élek nem túl nagy, de nem is falu. A környék békés és csendes, az egyetemem is közel van. Pár éve érkeztem ide, azóta már beilleszkedtem, úgy ahogy. Mindig is különc voltam, a furcsa viselkedésemmel és szokásaimmal. És persze, mert nem vagyok ember. Az őseim farkasok voltak, akik régen éltek, de mára már teljesen kihaltak, vagy pedig nem emlékeznek rá, hogy emberekké is át tudtak alakulni. Valahogy bennem ez a képesség megmaradt, valószínűleg én vagyok az utolsó ilyen.Nem tudom, hogy a családom, vagy bárkim is él e még.

Lassan odaérek a parkhoz, már ismernek jól. Yukit pillantom meg, integetek neki, mire ő is észrevesz és viszonozza a köszönésem.

-Jó reggelt, Yuki! Ugye nem baj, ha ma is benézek? - kérdem, bár sejtem a választ.

-Ugyan, Haru, te sose zavarsz. Amíg ők el nem kergetnek. Nem zártam be az ajtót, de azért a ketrecen belül ne menj. - mondja ő mosolyogva.

-Köszi, Yuki! - mosolygok vissza rá, és nagy léptekkel haladok tovább.

A farkasokhoz igyekszem. Van egy kis elkerített rész, ahova a látogatók nem mehetnek be, csak a gondozók, meg persze én is. Kinyitom az ajtót, átmegyek egy kis folyosón, és már ott is vagyok. Remekül lehet látni őket.Mindegyiket ismerem, és ők is engem. Kár, hogy nem mehetek be hozzájuk, talán majd egyszer. Leguggolok a kerítés mellé, és halkan füttyentek egyet. Naro, az alfa rögtön felkapja a fejét,és rám néz. A sziklán heverészik, a szokásos helyén. Most azonban leugrik, és odaüget hozzám. Kezemet a kerítésre teszem,mire megnyalja a tenyeremet. Elmosolyodom.

Amikor először a városba jöttem,nagyon nem találtam a helyemet, és mindenfelé bóklásztam. Így jutottam ide. Esett az eső, így kevés látogató volt, és már azok is mentek hazafelé. Nem találtam én se túl izgalmasnak a helyet, aztán megtaláltam a farkasokat. Akkor is ott heverésztek a sziklájuknál, a nagy fa alatt. Ők sem akartak elázni. Megálltam a kerítés előtt és csak néztem őket. Tudtam, hogy ők már nem olyanok, mint én, mégis olyan közelinek éreztem őket. Naro vett észre akkor is először. Egy darabig csak figyelt, méregetett,érezte a szagomon, hogy nem vagyok sima ember. A nap végére már volt annyira bátor, hogy odajöjjön egészen a kerítésig. Azóta minden nap kijártam, és mindig néztem őket. Így figyelt fel rám Yuki, a gondozójuk is. Beszélgetni kezdtem vele, mesélt a farkasokról, elmondta melyikük kicsoda. Én pedig minden egyes nap kijártam hozzá és hozzájuk.