Life after death [H.S.]

11. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Hurrá!!! :D Remélem tetszik! Jó olvasást!

...

Ez a nap teljesen más lesz így, hogy tudom, hogy otthon várnak rám. Megnyugvással tölt el. Amerikában elég ritka az ilyen szép idő, süt a nap, a szél nem fúj. Furcsa úgy bemenni a munkahelyemre, hogy nem lesz ott Harry.

Az autómból kiszállva elkezdem utamat a Creedmoor felé. A parkolóban alig van autó, ez azt jelenti, hogy ma nem jön új páciens vagy csak olyan aki nem érdekelt a médiában. Sok riporter szokott lenni amikor hírhedt sorozatgyilkost, gyilkost, elmebeteget hoznak ide. Ma úgy érzem nyugodt napom lesz. Mielőtt felmennék intézetünk lépcsőin még utoljára rákukkantok Harry régi szobájának ablakára. Ma nem ül az ablaknál, soha többet nem fog ott ülni. Kártyámat előveszem és kinyitom vele az ajtót. Belépve ugyanaz a látvány és kórház szag fogad mint minden nap. Elindulok az irodám felé. Lomhán lépdelek a már enyhén megkopott fa lépcsőkön. Visszhangzik. Ilyenkor reggel általában minden csöndes, mindenki alszik még. Néha összefutok egy-egy ápolóval vagy épp kezelőorvossal, de a pár emberen kívül teljesen kihaltnak tűnik az intézmény. Nyolc után persze ez megváltozik, mindenki felkel és hangzavart csap. Reggeliznek, beveszik a gyógyszereiket, elvégzik az egyéb teendőiket majd jönnek a kezelésre. Olyan szomorú látni, hogy az itt lévőknek a kezelések nem tudnak segíteni. Nagyon sokan menthetetlenek és az ilyen emberek már nem fogják látni kívülről az intézet falait csakis belülről. Vannak szerencsések is köztük akik időközben átmennek másik helyre és nem végig egy helyen kell raboskodniuk. Annyira sajnálom az ilyen embereket. Talán egy következő életben jobb életet élhetnek.

Miközben ezen gondolkodtam már ott is voltam az irodámnál. A bükkfából készült ajtó még mindig nyikorogva nyílt ki előttem. Ez ugyanaz az ajtó amit kidöntöttek a helyéről amikor Harry-vel voltam bent kettesben. Az egész úgy pörgött le előttem, mint ha csak tegnap történt volna. Emlékszem, annyira közel akartam lenni hozzá amilyen közel csak tudtam. Abban a pillanatban nem gondolkodtam mi lesz, ha kiderül vagy ha megbánom, csak kiélveztem a közelségét. Magam után becsuktam az ajtóm, leraktam táskámat az asztalra, kardigánomat felakasztottam, majd magamra terítettem fehérköpenyem.

Az ajtó egy hatalmas nyikorgással nyílt ki. Eddie és egy új ismeretlen nő lép be rajta.

-Szia Sage! Ő itt az új ápolónő, Carry. Ez itt az első napja így gondoltam bemutatom. – mutatott rá a nagyon vékonyka nőre maga mellett. Fekete hosszú haja volt, sötét barna már-már fekete szemei. Homlokán és ajkánál épphogy megjelentek az öregedés jelei. Látszott, hogy idősebb nálam mégis tartja a magázódást, miközben nyújtja felém kezét.

-Carry Taylor. – mutatkozik be.

-Sage Donoven. – ráztam meg kezét egy őszinte mosoly kíséretében.

-Örülők, hogy egy ilyen neves szakemberrel dolgozhatok a pályán. – mondja, most már ő is mosolyogva.

-Ohh, köszönöm. – kicsit meglepett, de nagyon jól esett, hogy valaki elismeri a munkámat.

-Gyere Carry menjünk, bemutatlak a többi nővérnek. – mondta Eddie mielőtt kiléptek volna az ajtón.

-Eddie! – visszafordul és rám emeli tekintetét. – Szeretnék beszélni az egyik betegről, szóval ha ráérsz ma valamikor... - be sem tudtam fejezni a mondatot egyből rávágta.

-Megkereslek. – mondta egy hatalmas mosoly kíséretében, majd kimentek az ajtón.

*Délután*

Egy újabb páciens után leültem a székembe és elkezdtem szürcsölgetni a kikészített teám, miközben az aznapi listámat olvastam tovább. Nagyon hálás vagyok Sarah-nak, hogy minden nap kikészíti a teát és a listát. Mit is kezdenék nélküle? Az olvasgatásomat a telefonom csörgése zavarta meg. Emlegetett szamár...

-Szia Sarah! Mond! – emeltem fülemhez a kagylót.

-Jó napot Dr. Donoven! Egy régi páciens az. Meglátogatná önt. – mondja szendén.

-Persze küldje fel. – mondom kicsit sem átgondolva. Ki lehet az?

Kettőt tippelhetsz...

Halk kopogás az ajtómon. Kinyílik és az első dolog amit észreveszek az egy csokor rózsa, utána követi csak az aki hozta. Harry az. Teljesen máshogy néz ki, mint amikor elindultam otthonról. A haja le lett vágva és vadonatújnak kinéző ruhákban van. Elképesztően szexi. Nem tudok semmit kinyögni kislányos zavaromban.

-Szia Sage! – köszön bárgyú hangján. Mosolya mindent elárul, tudja, hogy levett a lábamról.

-Mit keresel itt? – a torkomban lévő gombóc miatt elég haloványan volt hallható kérdésem.

-Hiányoztál. Elég unalmas nélküled az a ház, te dobod fel. – a rózsákat fixírozza. – Ezt neked hoztam. – nyújtja ki kezét felém benne a csodaszép csokorral.

-Honnan tudtad, hogy a fehér rózsa a kedvencem? – mondom miközben épp beszívom a virágnak édeskés illatát.

-Megérzés. – kacsint egyet.

-De miért kaptam?

-Amiért befogadtál és nem mondtál le rólam. – hallatszik hangján, hogy tényleges hálás nekem. Őszintén szólva én lehetnék hálás neki. Végre valaki aki képes volt kiragadni a hétköznapokból.

-Köszönöm!

A csokrot vízbe tettem, majd odasétáltam hozzá és megöleltem. Ahogy észrevettem egy kicsit meglepte, de visszaölelt. Nagyon jó illata van. Puszit nyom a fejem búbjára majd egy kicsit eltol magától. Épp annyira, hogy kezébe vegye arcomat és puha csókot leheljen ajkaimra. Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. Tovább csókol egyre hevesebben. Zihálásunk betölti a szobát.

-Meg szeretnéd ismételni amit tavaly csináltunk? – mondja két nyögés között.

-Nagyon csábító az ajánlat... de... engem várnak... a betegeim. – a nyakamat kezdi el csókolgatni, így elég nehézkesem hagyja el számat ez a pár szó is.

-Gyors leszek. Tudom mitől mennél hamar a csúcsra. – hangja kéjes és mély.

-Otthon majd megmutathatod, de most tényleg nem lehet. – tolom el magamtól. Arra számítottam, hogy visszafogja fogni magát, de ehelyett felkapott és az asztalra tett. Lábaim közé préselte magát, majd újabb csókcsatába hívott. Annyira jól csókol, minden alkalommal elolvadok tőle. – Harry! – nyögöm neki. – Ne most, kérlek! – még erőteljesebben tolja nekem ajkait. Ha nem itt lennénk már rég nem lenne rajtunk ruha.

Kopognak az ajtón, majd az már nyílik is.