Life after death [H.S.]

8. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszeni fog! :D

Olvassátok egészséggel!

-Ho… holnap? Mi… miért? Hogy hogy? – értetlenkedtem. Közben Harry feltápászkodott és a szoba közepéhez sétált.

-Gyógyultnak nyilvánítottak. – egy kis habozással rá. – Már szabad vagyok. – suttogta a plafont bámulva. Pár őrjítő másodperc után újra rám vezette tekintetét.

-Szabad. – ismételtem meg. Én is felálltam, de nem mentem közelebb hozzá.

-Minden szavamat ismételgetni fogod? – húzta kacér mosolyra száját.

-Minden szavamat ismételgetni fogod? – rikácsoltam, közben mindenféle grimaszt kreáltam hozzá.

-Ez kell majd eltűrnöm minden nap?  - rimánkodott.

Hozzád akar költözni. – dehogy akar.

-Miért kéne neked ezt minden nap eltűrni? – húztam fel szemöldököm.

-Azért, mert oda költözök hozzád.

Belsőhang 1, Sage Donoven 0.

-Neeem… A-a, a-a, aa-aa! – ráztam a fejem nemlegesen.

-Miért nem? Jól elszórakoztatnálak esténként, de, ha neked nappal van kedved hozzá, nekem úgy is megfelel. – rántotta meg a vállát.

-Kösz, de kihagynám. És azért nem fogadlak be, mert… mert… - gondolkodtam el a megfelelő kifogáson.

-Nem jut eszedbe semmilyen indok, igaz? – dugta ki rám a nyelvét.

-Mert borzasztóan gyerekes vagy. – öltöttem rá ki én is.

-És még én vagyok a gyerekes? – játszotta meg a sértődöttet.

-Igen. – fontam mellkasom előtt keresztbe a karom.

-Imádom amikor durcázol.  – fixírozott.

-Csak azt imádod? – húzogattam szemöldökeim.

-Imádom a mosolyod. – jött közelebb. – Imádom a nevetésed. – még közelebb. – Imádom a tested.  – lépett elém. – Imádom a szemeidet. – hajolt pár centi távolságra arcomtól. – És imádom a puha ajkaid. – érintette hozzá száját az enyémhez. – Amit az elkövetkező időben annyiszor fogok csókolni.

-Imádsz rajtam mindent, de mégsem vagy szerelmes belém. – néztem vele farkasszemet.

-Ezt meg mégis ki mondta? – akadt fenn.

-Te… egy éve. – hajtottam le fejem.

-Akkor sem azt akartam mondani, hogy nem szeretlek. – emelte fel államnál fogva arcomat, hogy felvegye a szemkontaktust. – Csak amikor te is kimondtad akkor megrémültem, mert nekem ez új. Nem volt komoly kapcsolatom senkivel és fogalmam sincs, hogy ezt mégis hogy kell. – sóhajtott. – De te megint elrontottad és leordítottál. És, ha ez nem lenne elég akkor még pluszba lepattintottál egy másik orvosnak és kerültél. – miközben szavalta a monológját, folyton vigyorgott.

-Megrémültél? – kezeimet a szívemre tettem és összekulcsoltam azokat. – Te bátor férfi. – gúnyolódtam.

-Hahaha… ismét megcsillogtattad a humorérzékedet. – forgatta meg szemeit.

-De tudom, hogy így is imádsz. – húztam mosolyra a számat.

-Úgy bizony. – puszilt arcon.

-Holnap mikor engednek ki? – tereltem el a témát másik irányba.

-Délután 3 óra körül. Addig senyvedek itt, aztán mehetek el.

-Jó… akkor holnap előbb elkéredzkedek, aztán elviszlek hozzám. – jelentettem ki egy kicsit savanyúan.

-Tényleg? – éljenzett még pár sort, aztán jó szorosan megölelt. – Köszönöm. – suttogta.

-Igazán nincs mit, de, ha tovább fojtogatsz, nem lesz kihez menned.   

-Jó akkor, majd máskor ölelgetlek. – nyomott puszit a homlokomra. – Imádlak.

-De, ha rosszul viselkedsz vagy visszaszólsz vagy bármilyen megjegyzést teszel bármire, akkor kicsinállak. – vigyorogtam rá.

-Nem leszek rossz.

-Ígérd meg! – szóltam rá.

-Ígérem. – tette szívére kezét.

-Akkor holnap! – intettem felé, majd megindítottam utamat az ajtó felé.

-Akkor holnap! – ő is intett egyet kézfejével. Szedtem lábaimat és már az ajtónál voltam, amikor egy erős rántást éreztem a karomon, majd Harry karjaiban landoltam. Kezeimmel megkapaszkodtam derekába és pólójába markoltam. Ő a nyakam hátsó részére simította hatalmas tenyerét, és így tartott meg.

-Mi… mit csinálsz? – kérdeztem rá.

-Imádom amikor azért dadogsz, mert a közelemben vagy.

-Mindenkinél ilyen vagyok. Túlságosan is közel vagy. - próbáltam eltolni magamtól apró tenyeremmel. Természetesen sikertelenül.

-Mindenkinél? Most elszomorítottál. – húzta mosolyra száját.

-Ez van édes!  - suttogtam. Lábujjhegyre álltam, így kerültem vele egy szintre. Tarkómról lejjebb vándorolt a keze, derekamon állapodott meg tenyere. Az én apró kezecskéim is vándor utakra indultak. Vállán támaszkodtam meg és így tornáztam magam még magasabbra.

-Úgy megcsókolnálak.

-Mi tart vissza?

-Félek, hogy megint tarkón vágsz.

-Attól félhetsz is. – mosolyogtam önelégülten. Ő is megvillantotta bugyi szaggató mosolyát és újra arcomat fixírozta. – Miért bámulsz ennyire?

-Annyira magadat adod, hogy észre sem veszed, hogy mennyire különleges vagy. – suttogott. – Imádlak.

-Azt mond, hogy szeretsz! Nekem nem elég az, hogy imádsz. – húztam magamhoz még közelebb.

-Kis telhetetlen. – pöckölte meg orrával az enyémet. – Szeretlek Sage Elizabeth Donoven!

-Szeretlek Harold Edward Styles!