And I love her (Beatles fanfiction) HUN!!!!

Amikor elrontom

A koncert után különös érzéseim támadtak. Mármint úgy általában. Olyan furcsán éreztem magam. Kicsit védtelennek, és - különös módon - rondának. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó Paulhoz. Eddig mindig úgy éreztem, hogy a fiúk nem jók hozzám, de ez átcsapott a visszájába; azt éreztem, hogy mindenáron meg kell felelnem neki; hogy ne veszítsem el...mert az fáj.

A hétvégém különösen telt. Bezárkóztam, és a múltamon gondolkodtam. A gyerekkoromon, a halott öcsémen. A testvéreimen, a szüleimen. Úgy éreztem, hogy valami kizökkent a természetes életemből. Persze Paul. Sokat rágódtam, és azt hittem, beleőrülök, úgyhogy másfél napnyi szenvedés után felkerestem Pault a házában.

Vasárnap délután fél három körül megérkeztem a McCartney ház elé. Bekopogtam és Paul öccse nyitott ajtót. Mike szájából egy nyalóka lógott ki, és egy kissé meglepettnek  tűnt, de ez rögvest eltűnt az arcáról.

 - Szia, Belly.

 - Sally.

 - Mindegy. Nos....Paulhoz jöttél?

 - Eltaláltad. - hát, nem is hozzád - gondoltam.

 - Nos...azt hiszem, most nem alkalmas neki...habár... - és itt egy halvány félmosoly villant át az arcán. - Menj csak fel.

Elindultam a lépcsőn, és kételyeim támadtak, mikor egyszer csak egy női hangot hallottam meg.

 - Tüdöd, Pől, nágyon csjúnyá húzás volt éz tőléd, áhogy szegeny Pátrhisját lépátittotthád.

Hát persze.

A francia ribanc, ki más.

 - Na ide figyel, AJ. Neked semmi közöd ahhoz, hogy hogyan pattintok le olyan kislányokat akik az ellenemre nyomulnak rám. Vagy talán szolidaritást érzel iránta, amiért egykor te is az ő helyében voltál? Akkor üzenem P-nek is, hogy akad más hal is a tengerben.

 - Hja! - húzta fel magát AJ, harcra kész pozícióba vágva magát (ekkor már az ajtó résén át figyeltem).

 - Pől...té ném tudod, hogy mít szálásztász él. Vélém és Pátrhisjávál. Bár tény, hogy vélém jobbán járhnál, mint ázzál á kis békávál...ném is tudom, mi kell nékéd rhájtá. Sémmi különös...áz egész lány egy kis...ném is tudom...

Na ezt alig bírtam elviselni. De Paul se nagyon.

 - Hadd ne kelljen már neked magyarázkodnom! Inkább szédítsetek valaki mást, aki vevő erre  a picsás viselkedésre. Patrciát meg sajnálom, hogy olyanná tettétek, amilyenek ti vagytok! És most kifelé.

Mire észbe kaphattam volna, AJ már ott termett előttem az ajtóban, és olyat tett, amire még én sem számítottam volna: felpofozott. De úgy, hogy majdnem legurultam a lépcsőn. És azt hiszem, ekkor kitört belőlem az állat; visszapofoztam.

 - Mit képzelsz te magadról? Anyáddal pofozkodjál!

 - Té kish... - és ekkor elkezdett franciául hablatyolni.

 - AJ, mára itt elég volt belőled! És még egyszer meg ne lássalak a közelében titeket....mert annak következménye lesz. És nem érdekel, hogy lányok vagytok. Őt nem bántja senki, mert velem gyűlik meg a baja, megértetted, te puccos francia liba?!

Erre már nem válaszolt, hanem durcásan kivetette magát az ajtón melyet roppant nőiesen be is vágott maga után.

 - Baby, én annyira sajnálom...jól vagy? - lépett oda Paul, kezébe fogva arcom ott, ahol megütött. És én ekkor könnyekben törtem ki, mint valami tinifilmben vagy romantikus nyálas könyvben. Belegondolva, az egész életem azzá változott.

 - Jól van minden rendben. - ölelt magához a hátamat simogatva. - Gyere, menjünk be. - mondta, s kézen fogva bevitt a szobájába. Leültem az ágyára, s ő mellém. Nagyon mellém. Kis híján rajtam ült, lábunk, vállunk összeért. Mélyen a szemembe nézett, és megcsókolt. Sokáig tartott, mély volt és kedves. Mikor vége lett, fájdalmasa a szemembe nézett.

 - Nem akarlak elveszíteni.

 - Én se téged...

 - Valami nyomja a lelked? Vagy csak ami az imént történt? Kérlek, ne gondolj rá többet. - mondta, majd ismét kezébe fogta arcom, s megcsókolt. Csókolóztunk, s egyszer csak a kezei lecsúsztak. Lejjebb, intimebb részekre. Ezzel nem lett volna semmi baj. De ekkor átvillant az agyamon, hogy mi van, ha meglátja a testem, és elborzad, esetleg ha teszünk valami "olyan", és esetleg velem neki nem jó, akkor csalódik bennem. És ezt nem akartam, s olyat tettem, amit rögvest megbántam. Ellöktem magamtól. Ekkor ijedt arcot vágott.

 - Mi az...valami rosszat tettem? Bocsáss meg, nem akartam...tényleg, nem lett volna szabad...

 - Nem, Paul, nem a te hibád...hidd el nekem...bocsáss meg, de most el kell mennem...

 - Ne, legalább hadd kísérjelek haza! - ekkor már folytak a könnyeim.

 - Kérlek, most hadd legyek egy kicsit egyedül...hadd...gondolkodjak...

Pár másodperc telt el. Nem mertem hátrafordulni, nehogy meglássa, hogy nyelem a könnyeimet.

 - Rendben. Holnap találkozunk...vigyázz magadra...

Hazaúton végig futottam. Sírva. Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ilyen buta? Hülye? Úristen, nem vagyok normális...ellöktem magamtól az egyetlen embert, aki igazán szeret...hogy nézzek ezek után tükörbe?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Először is bocsánatot szeretnék kérni! Amiért nem jött nagyon nagyon nagyon sokáig a rész, és amiért ilyen kis rövidke lett, és azért is, ha nem tetszik, ez egy elég fura rész lett, de be kell valljam, még sose volt részem ilyen szerelmi dolgokban, szóval lehet hogy kicsit nyálasabbra sikerült, mint szántam :////// De ha esetleg tetszik, annak nagyon örülök!!! És szeretném megköszönni hogy olvassátok, sose hittem volna hogy szeretni fogjátok!!! <3 <3 <3