And I love her (Beatles fanfiction) HUN!!!!

Egy furcsa nap

Ez a különös reggel megpecsételte az egész napomat és a Paullal való kapcsolatom további alakulását. Elég abszurd helyzet volt, mit ne mondjak. Sok-sok különös érzés keringett bennem, de a fő érzésem az a nyomasztottság volt. Olyan volt, mintha egy burok lett volna az életem fölött, azalatt pedig szürke köd úszott volna mindenhol. Aznap egész nap ilyesmiken járt az eszem, és hiányzott a vicces, független énem, akiben nem voltak kétségek és furcsa érzések emberek és fiúk iránt. Mert egyvalamit szerettem volna kiküszöbölni, mègpedig azt, hogy beleszeressek James Paul McCartney-ba. Már egy ideje egy suliba járunk, és hát be kell vallanom, szinte ő volt eddig az egyetlen társaságom; egészen addig, amíg az a bizonyos John Lennon nevezetű furi fiú vissza nem táncolt a suliba.

A Paul-os különös reggelem másnapján esett az eső reggel, így méginkább rajtam volt a burkos-ködös érzés,  a légnyomás valtozás miatt pedig levegőt is alig kaptam. Battyogtam szépen lassan az utcán, olyan minden mindegy életérzéssel, amikor hirtelen nekem jött valaki hátulról.
- Ó, elnézést. - mondta. Hátra nèztem, és láttam, hogy az az antipatikus John Lennon volt az.
- Semmi gond.
- Suliba, mi?
- Ja.
- Hát mi a gond? Egy ilyen szép lányka, mint te, ne lógassa azt a szép kis orrát. Na, mondjad, nekem elmondhatod. - mintha lett volna mit. Érzéseim kavarodásának hála a hangulatom is rosszacskára fordult.
- Fáradt vagyok. - nyögtem ki végül.
- Éééértem. Figyelj. Jövő hét szerdán...nem is, pénteken lesz egy koncertünk, a Cavern-ben, a zenekarral, tudod. A te Pat barátod is ott lesz.
- Paul.
- Ő. Egész jó gitáros. Meg tud is énekelni...hát, igen. Jó döntés volt a srác, bár néha viszket a tenyerem egy pofonra. Tud ám pofátlan lenni, meg kell hagyni...de legalább teljesíti, amit kell.
- Aha.
- Nem vagy ma túl lelkes. - Öööö....csak nem volt kedvem jópofizni? Mondjuk? Nagyon utálom, amikor magyarázkodnom kell az egyszerű kis dolgaimról, ő sem magyarázza meg, miért vesz levegőt. Bár arra magamtól is rájövök. Nem volt kedvem vitázni, így hát egy sóhajjal nyugtáztam mindent. Johnnykám rájött, hogy ma reggel nem sokat  tud velem kezdeni, így feladta a a tervét, miszerint engem fog még hossszú percekig nyaggatni.

Mire beértünk a suliba, csak mégjobban eleredt az eső. Körülnéztem, de Paul nem volt sehol, így berongyoltam a terembe, és azon agyaltam, hogy mi van. Ez egy furcsa nap volt. Igaz, még csak 7:49 volt, de már akkor éreztem, hogy ez egy roppant furcsa nap lesz. És, igen, amikor bejött egy eddig ismeretlen spiné, már tudtam, hogy nem véletlenül voltak kétes érzéseim a nappal kapcsolatban.
- Jó reggelt. Ms. Tippleton vagyok, az új töritanár. Remélem, élvezni fogjuk az együtt eltöltött óráinkat. - hát a fiúk biztos. Körbenéztem, és már mindenki csorgatta a nyálát a kb. 23 éves, hullámos szőke hajú, vékony, nagymellű és idétlenül kuncogó Ms. Tippleton után. Hát ez remek. Eddig szerettem a történelmet, de úgy érzem, új kevenc tantárgy után kell néznem.

Töri után sem láttam Pault, így kiálltam a folyosóra és néztem, ahogy a sok diák elfoglalja magát idebent, hála az esőnek. Ekkor odalépett hozzám egy lány.
  -Szi...szia....figyelj...ömmm....
izéé... - hát, ömm, igen. El tudom képzelni, milyen fejet vágtam erre.
- Igen...?
- Nos...szóval, csak...izé...te jóban vagy Paullal, nem?
- ....de...?
- Kérlek...nos...izé...odaadnád ezt neki? - nyomott a kezembe egy világoskék borítékot.
- Mi ez?
- Bizalmas üzenet...
- Miért nem te adod neki oda?
- Mert...mert...csak kérlek, jó?
- Jó.
- Kö...köszönöm...egyébként Patricia vagyok.
- Én Sally. - Nos, Patricia egy nàlam kicsit alacsonyabb, vöröses-barna hajú, enyhén  szeplős lány volt, kissé régi vágású ruhákban. Mégis úgy festett, mint valami tündér az erdőből. Talàn a természetes haja és bőre miatt.

Becsengettek a következő órára, majd az azutánira is. Ha naplót írnék, mindenki halálra unná magát olvasás közben. Csak hat órám volt, és az eső még mindig esett. Mi tagadás, ezek az angol őszök elég jellegzetesek. Kilépve a kapun, megfordult a fejemben, hogy átmegyek Paulhoz a házival és egy kis faggatózási szándékkal, hogy miért nem volt. És az is megfordult a fejemben, hogy azt a levelet a) elolvasom; b) elolvasom és megtartom; c) elégetem a hátsó kertben a fészer mögött. De végül letettem erről, a kis szent lelkem ellent mondott a hirtelen felkeltett női ösztönömnek. Hál Isten.

Kb. 15 perc gyors séta volt Paulék háza. Becsöngettem, de nem nyitottak ajtót. Hát, gondoltam, nincs itthon senki, amikor hirtelen Paul hangját hallottam a fejem fölül, aki az ablakán kihajolva kiabált nekem.
- Gyere be, nyitva van!
Bementem. Felcaplattam az emeletre, és finoman betoltam az ajtót. Paul ott ült az ágyán törökülésben, atlétában és egy kockás rövidnadrágban, ami szerintem alsónemű volt. Komoly pillantását rám emelte, és értetlen kérdésekbe kezdett.
- Szia, mi járatban?
Egy picikét meghökkentem. Látszólag nem örült nekem.
  - Én csak...ööö... - tessék, már én is kezdem! Ez ragadós. - Elhoztam a házit.
- Ennyi?
- Meg egy levelet. - kis telhetetlen.
- Kitől?
- Nézd meg.
Kibontotta, és felvont szemöldökkel olvasta. Szemlélte egy darabig, majd a kezembe nyomta. Én is vetettem rá egy-két pillantást, és a fejembe szökött a vér az olvasottak láttán. Bár erre számítottam.
- Ez a lány odavan értem. - közölte lazán.
- Hát vettem észre. És? Te mit fogsz tenni?
- Nem tom'.
- Mi az, hogy nem tod'?
- Mit kéne tennem? Nem igazán érdekel. - ez frusztráló volt, mert nem foglalkozik azzal aki szereti, de megnyugtató, mert nem foglalkozott Trish-sel. Paradox. És ekkor rájöttem, hogy bennem felébredt a tipikus kamaszlányos ösztön, ami sürgősen elnyomásra várt.
- Értem. Nos, akkor én most...- kezdtem, de nem hagyott befejezni. Felállt, és megragadta a csuklómat. Látszólag ő maga is meglepődött a viselkedésén, és gyorsan elengedte, aztán lazábban újra megfogta.
  - Figyelj, Baby. Ha bármivel gondot okoztam volna, azt...sajnálom. - mondta szomorkásan.
- Nincs mit sajnálnod. Minden rendben. - mosolyogtam.
- Nincs. Látom rajtad.
- De komolyan, semmi gond, pláne nem veled. De ha gondolod, írok egy listát, hogy megnyugodj. Sőt, egy egész naplót. Bár unni fogod.
  - Nem fogom. - mondta ezt olyan komoly arccal, hogy belém fagyott az ebédem is egy pillanatra.
- Akkor... - ezt se hagyta befejezni. Közelebb húzott, lehajolt hozzám, és már majdnem megcsókolt, amikor irányt váltott, és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Nyilván nem ezt tartotta a legmegfelelőbb időpontnak a csókhoz. Elég furcsa érzés volt. Nem tudtam mit tegyek, így én is adtam neki egyet. Azt hiszem, nagyon el voltam pirulva. Aztán kikísért, én meg hazáig vöröslő arcomat fogva gondolkodtam, hogy most mi van. De azt hiszem, beleestem egy tipikus lányos szituba.

~~~~~~~~~~
Bocsi, hogy ilyen sokára jött a kövi rész! Bocsi hogy ilyen hosszú lett, remélem nem lett uncsi! :) :)