Árnyékból a fényre (Befejezett)

Ötödik

Reggel borzasztó fejfájásra ébredtem. Álomittasan dörzsöltem meg a szemem, majd masszírozni kezdtem a halántékom. A tegnapi események ezek szerint jobban megviselhették a szervezetem, mint gondoltam. Lementem a konyhába egy pohár vízért, bevettem egy fájdalomcsillapítót, reméltem, hogy gyorsan teszi majd a dolgát. A mikró órájára pillantottam, ami hajnali öt órát mutatott. Az alvásról már lemondtam, úgyhogy felöltöztem, felhúztam a bakancsom, fogtam a kabátom, a hátizsákom, és elindultam. Hogy hova, azt nem tudtam. Írtam Carmennek egy sms-t, hogy ne várjon a busznál, ma egyedül megyek suliba, aztán pedig kikapcsoltam a készüléket, hogy barátnőm ne kezdhessen faggatózásba.

Nem igazán volt még alkalmam felfedezni a környéket, mióta ideköltöztünk. Madison nem mondható nagy városnak, igazából alig hatszáz fő él itt, mégis olyan érzés fogott el, mintha bármelyik pillanatban eltévedhetnék, és soha többé nem találnék haza... Bár talán ez nem is lenne akkora probléma. A Broadway Streeten haladtam, az egyetlen városi diszkont áruház még üresen tátotta száját a hajnali derengésben. Kicsit távolabb egy kisbolt kínálta portékáit, majd elhaladtam egy kocsma mellett is. Ahogy tovább sétáltam a főúton, a jellegtelen házak sorát egy apró templom követte, sajnos nem tudtam eldönteni, hogy milyen felekezet épülete lehet. Még távolabb üzletek sora követte egymást, órás, fodrászat, biztosítási iroda, és eladóvá vált irodahelyiségek. Az utca vége felé pedig a HOOF Steakház hatalmas betűivel találtam szembe magam. A korai időpont miatt még nem volt nyitva, de azt már kívülről meg tudtam állapítani, hogy az egész épület olyan, mintha kifordították volna. A fala piros volt, a tető pedig sötétszürke, holott fordítva talán jobban mutatott volna. A verandája viszont barátságosan hívogatott a bejárat felé, és a hamburger gondolatára összefolyt a nyál a számban. Talán valamelyik nap ráveszem Carment, hogy nézzünk be ide.

Úgy gondoltam, ideje visszafelé vennem az irányt, főleg mert a szomszédos házakból köntösben kilépő tulajok furcsán méregették az idegen ábrázatom. Biztos azon gondolkoztak, mit keres egy fiatal lány ilyen korán egyedül az utcán, látszólag sehova se tartva. Lesütöttem a szemem és határozott léptekkel elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Újra elhaladtam az üzletek előtt, majd mikor a kocsmához értem, ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Megálltam, és a kocsma ajtajában megpillantottam Darrent néhány idősebb sráccal. Darren felém pillantott, majd folytatta volna a beszélgetést a haverjaival, de aztán újra felém kapta a fejét, mintha meg akarna győződni arról, hogy nem képzelődik. Mikor rájött, hogy tényleg én vagyok az, széles vigyor ült ki az arcára, intésre emelte a kezét, és odakiáltott nekem.

- Hé, Sam!

Odaintettem én is, de mikor látta, hogy nem mozdulok, odakocogott hozzám.

- Szia Párduclány! Te meg mi a csodát művelsz ilyen korán idekint? Pláne egyedül.

Láttam, hogy elkomorodik a tekintete, ahogy ezt végiggondolta.

- Valakitől jössz esetleg...? – dünnyögte.

Először le sem esett, mire gondol, majd kitört belőlem a nevetés.

- Szóval úgy nézek ki, mint aki éppen hazafelé sunnyog egy fiútól?

Lazább lett a tartása, majd megvakarta a fejét.

- Bocs... Tényleg marhaság.

- Csak nem tudtam aludni, és jártam egyet. Nem soká indulok a suliba. És te? – kérdeztem, majd a válla fölött a barátaira sandítottam, akik érdeklődve tekintgettek felénk. Eszembe jutott, amit Bradley mondott Darren állítólagos cimboráiról, a homlokom ráncba szaladt.