Árnyékból a fényre (Befejezett)

Nyolcadik

Éjjel különös zajokra riadtam fel. Ami igazán aggasztott, hogy egyedül voltam a házban, mert a mostoháim üzleti vacsorára mentek valamelyik városba. Ilyenkor sosem jönnek haza, hanem kivesznek egy szobát a legközelebbi szállodában. Felültem az ágyban, a hajamat hátrasimítottam. Próbáltam felkapcsolni az éjjeli lámpám, de nem működött, biztosan áramszünetet okozott a vihar. Óvatosan letettem a lábam a padlóra, amitől a hideg végigfutott a gerincemen. Előkotortam a fiókomból egy zseblámpát, belebújtam a papucsomba és kiléptem a szobámból. Lesétáltam a keskeny lépcsőn, hogy bevilágítsak az emeleti folyosóra. Semmit sem láttam, néma csönd volt. A szívem hevesen vert, de próbáltam megőrizni a hidegvérem. Odalent sem láttam semmi különöset, aztán újra hallottam egy tompa puffanást. Kintről jött. Az ajtó felé fordultam, reszketett a kezem a kilincsen. A horrorfilmekben legtöbbször a zaj felé mennek az áldozatok, én pedig mindig azt gondoltam, hogy ez teljesen ellentmond az ösztönöknek. Most azonban rá kellett jönnöm, hogy sokkal rosszabb nem tudni, mi lehet az, mint szembesülni vele. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a hidegbe. Az eső már elállt, de a szél még hevesen fújt. A zseblámpával az udvart pásztáztam, de semmi szokatlant nem tapasztaltam. Kiléptem az utcára, hogy ott is szétnézzek. Csak tudnám, miért nem hoztam le magammal a mobilomat. Így még segítséget sem tudok hívni, ha szükségem lenne rá... Elsétáltam egészen a szomszédig, de továbbra is csak a szél keltette zajokat hallottam. Már kezdtem megnyugodni, amikor valaki mögém ugrott, én pedig ijedtemben elejtettem a zseblámpámat, ami nagyot koppant a járdán. Megpördültem, és egy alak tornyosult fölém. Egy méregzölden izzó szempár tartotta fogva a tekintetem, majd kinyújtotta a karját, hogy megragadja a torkom. Egyszerűen felemelt a földről, én pedig kapálózva martam bele a bőrébe. Mintha egy gránittömbbel akartam volna hadakozni. Ekkor egy újabb árny suhant el mellettem, ellökte az engem fogva tartó alakot. Én a földre estem, s idegesen tapogatóztam a zseblámpa után. Mikor végre megtaláltam, visszakapcsoltam és egyenesen a dulakodókra világítottam. Egy srác fehér trikóban és melegítőnadrágban térdelt egy másik férfin. A fény hatására mindketten felém néztek, s mikor felismertem az egyiküket, ismét kiesett a kezemből a lámpa. Ezután csak tompa puffanást, hörgést és szitkozódást hallottam, aztán gyors léptek zaját. Közben az agyam Bradley vad szemének látványát próbálta feldolgozni. Bradleyét, aki fehér trikóban és melegítőnadrágban térdelt a támadómon. Hisztérikus nevetés hagyta el a számat, majd két kéz ragadta meg a vállam.

- Sam! Menj be a házba! – sürgetett Bradley idegesen.

Mozdulni sem tudtam.

- Most! – förmedt rám, amitől egyből megmozdult a lábam, és berohantam a házba. Bradley eltűnt mellőlem, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Lerogytam a kanapéra, és próbáltam összerendezni meggyengült idegeimet, nem sok sikerrel. Hol felpattantam és járkáltam, hol pedig leültem, aztán eszembe jutott a telefonom. Felrohantam a szobámba, a sötétben nekiütköztem egy-egy bútornak, de nem törődtem vele. Magamhoz vettem a kis készüléket és visszasiettem a nappaliba. Már épp tárcsáztam volna a rendőrséget, amikor becsapódott a bejárati ajtó, valaki nekiszorított a falnak, kivette a kezemből a telefont és a kanapéra dobta. Apró sikoly tört fel belőlem, mire egy tenyér puhán a számra nyomódott. Zihálva vettem a levegőt, aztán meghallottam Bradley hangját.

- Nyugi, Sam, csak én vagyok.

Pár pillanatig meredtünk egymásra a sötétben, aztán lecsúsztatta a kezét a számról.

- Hogy a fenébe kerültél ide? És mi volt ez az egész? – suttogtam.

Homlokát az enyémhez támasztotta, lélegzete az arcomat érte.

- Megsérültél? – kérdezett vissza a válasz helyett. Tenyerét a derekamon nyugtatta, szinte égetett az érintése.

- Nem, azt hiszem.