Harmadik

787 68 4
                                    

- Még mindig nem értem, hogy miért vagy ma hosszú ujjúban. Olyan szép az idő - mondta Carmen az ebédlőben és kinézett az ablakon a szikrázó napsütésbe. - Bár ez a sötétkék szín jól áll.

- Kösz - motyogtam.

- Te nem eszel? - kérdezte két falat között.

- Nem vagyok éhes.

- Te tudod - rántotta meg a vállát. - Nem láttam ma Darrent. Csak nem beteg?

- Nem tudom.

- Remélem, nem sértődött meg rád.

- Kellett volna? - kérdeztem értetlenül.

- Hát, nem lepődnék meg rajta, hiszen visszautasítottad.

Unottan az égnek emeltem a szemem.

- Ne kezdjük, jó?

- Sziasztok, lányok! - köszönt Bradley.

- Helló! - mondta Carmen vidáman. - Ülj csak le.

Bradley leült velem szembe és előpakolta az ebédjét.

- Darren valószínűleg a felsős haverjaival lóg a suliból - szólalt meg. Magyarázatképp hozzátette: - Hallottam, hogy róla beszéltek.

- Felsős haverok? - kérdeztem.

- Igen, a rosszabb fajtából. – mondta, aztán beleharapott a szendvicsébe.

- És ezt honnan tudod? - kérdezte Carmen.

- Láttam őket néhányszor a városban.

Bradley ma nagyon lazán öltözött. A fehér póló kiadta testének körvonalait, nem akartam tudatosan elismerni, de a rendezetlen haj nagyon jól állt neki, a fekete szeme pedig szinte csillogott a napfényben.

Gyorsan lesütöttem a szemem, mert Bradley észrevette, hogy bámulom.

- Hát, én megyek - mondta Carmen. - Nekem bioszom lesz, majd találkozunk.

Néztem, ahogy kisétál az ebédlőből néhány csoporttársával.

- Most nem zavar a fény?

Újra Bradleyre néztem.

- Ö... nem, most nem. Tegnap túlságosan hirtelen ért.

- Értem.

Jelentőségteljesen nézett a szemembe. Összegyűrte a szendvicses papírját és a pár méterre lévő kukába hajította.

- Szép dobás – ismertem el.

- Köszi - mosolygott rám.

Zavaromban felkönyököltem az asztalra, és a szemembe söpörtem a hajam.

- Nem kell ez... - mondta Bradley, miközben előrehajolt és arrébb simította a frufrum.

Hirtelen megállt a keze és összeráncolta a homlokát.

- Mi ez a seb? - kérdezte.

Tágra nyílt a pupillám, ahogy eszembe jutott a tegnap éjszaka.

Éjjel tizenegy körül járhatott az idő, amikor a mostohaapám berontott a szobámba.

- Hol van az anyád? - ordította.

Megragadta a csuklóm és kirántott az ágyból.

- Gizell? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

- Persze, ki más?

- Honnan tudjam? Itt voltak a barátnői...

Árnyékból a fényre (Befejezett) Donde viven las historias. Descúbrelo ahora