Árnyékból a fényre (Befejezett)

Kilencedik

Hétfőn nyugtalanul utaztam a buszon. Néztem az ismerős és ismeretlen arcokat, közben azon gondolkodtam, vajon van-e az utasok között démon. Vagy akármi más. Fogalmam sem volt, milyen lények szaladgálhatnak még az utcákon. A szemüket néztem, mert Bradley elmondása szerint a démonoknak fekete az íriszük. A bámészkodásom csak rosszalló tekinteteket vont maga után, ezért igyekeztem másra koncentrálni, idegesen doboltam a lábammal, és az ablak felé fordítottam az arcomat.

- Neked meg mi bajod? – kérdezte Carmen.

Megráztam a fejem, válasz helyett pedig inkább a számat harapdáltam.

- Sam... - tette a kezét az enyémre. – Történt valami?

Ismét megráztam a fejem, mire fáradtan sóhajtott.

- Nagyon furcsán viselkedsz...

- Sajnálom... - nyögtem ki végre. – Én csak... egy kicsit ideges vagyok.

- Nem mondod... És mégis mitől?

- Suli? – csúszott kérdőre a hanglejtésem.

- Aha... - dünnyögte Carmen. – Az első napunkon se voltál ennyire ideges.

- Érezted már azt, hogy túl sokan vannak körülötted és inkább menekülni szeretnél?

- Tömegiszonyod lett, vagy mi? – hitetlenkedett.

Elgondolkodva néztem magam elé.

- Lehetséges.

Carmen úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

- Szerintem csak nem alszol eleget mostanában. Teljesen be van esve az arcod. Nem vagy beteg?

- Nem tudom – motyogtam.

Carmen nem faggatott tovább, megállt a busz az iskola előtt, mi pedig sietve szálltunk le. Újra pásztázni kezdtem a körülöttem lévőket, idegesen fordultam hátra, hogy megnézzem, nem követ-e valaki. Szerencsére sehol sem láttam démoni szemeket. Hirtelen egy mellkasnak ütköztem, és mikor felnéztem, megjelent a rettegett fekete írisz. Akkorát ugrottam, hogy kis híján eltapostam Carment.

- Sziasztok! – társult a szempárhoz Bradley hangja.

A szívem hevesen kalapált, sziszegve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

- Sam, mi a csuda ütött beléd? – förmedt rám Carmen. Mielőtt bocsánatot kérhettem volna, Bradleyhez fordult.

- Szia, Bradley. Ne is foglalkozz a gyengeelméjű barátnőmmel, ma nagyon furcsán viselkedik.

Bradley gyanakodva méregetett, aztán megértés villant át az arcán.

Szótlanul sétáltunk a termünk felé, közben Bradley egyre közelebb került hozzám.

- Nem kell aggódnod – súgta. – Nincs itt senki olyan, aki veszélyt jelenthetne rád. Én pedig tisztes távolságot fogok tartani.

Mielőtt válaszolhattam volna, megelőzött, belépett a terembe és leült a helyére. Carmen követte, én pedig Darren felé haladtam. Mikor meglátott, mosolyogva köszöntött.

- Szia, Párduclány!

- Szia – motyogtam.

Darren folyamatosan beszélt hozzám, mindenféle jelentéktelen dologról, mint például, hogy az édesanyja életmódváltásba kezdett, és őt is zöldségekkel és gyümölcsökkel akarja tömni egész nap, amihez persze neki nem fűlik a foga. Készségesen bólogattam, de nem tudtam teljes mértékben odafigyelni. Ugyanilyen kábulatban voltam jelen az ezt követő órákon, automatikusan jegyzeteltem, de amikor felszólított a tanár, meg se tudtam mukkanni. Az járt a fejemben, vajon mit szólnának ezek az emberek, ha tudnának arról a világról, amibe én nyertem betekintést akaratom ellenére. Kitörne a pánik? Örülnének, hogy valami újat ismerhetnek meg? Esetleg fegyvert fognának és tüntetést szerveznének? Bele fogok bolondulni ebbe az egészbe.