The Edge of Madness

First

 Nishiyama Rika vagyok. Diplomával rendelkező, párkapcsolatban élő, 26 éves nő, és ma kezdem meg az első napomat egy igazi elmegyógyintézetben. Hús-vér betegek között. Kislány korom óta érdekelnek az emberek. A viselkedésük, a gondolkodásmódjuk, a személyiségük... A zuhogó esőben sétálok az égbe nyúló, lepusztult épület felé, a kezemben egy esernyővel, és egy papírtömbbel. A múlt héten postázták, a benn tartott betegek adatai szerepelnek rajta. Három részre van osztva az egész: a legelején áll egy lepecsételt szabályzat, amit alá is kellett írnom, a második egy úgy nevezett "veszélyességi rangsor". Ezt nézem most is - három oldal az egész, képpel, aláírással, pecséttel ellátva. Ez a három férfi nemű beteg annyira szimpatikusnak, és ártatlannak tűnik, nem lehetnek veszélyesek.Az első oldalon egy hófehér hajú fiatal képe van - csak az egyik szeme látszik, az pedig kék színű. Ugyan alig mosolyog, de a kis gödröcskék meglátszanak az arcán. Ő lenne az első? A legkegyetlenebb, és veszélyesebb ember? Nőcsábász, lefogadom. Tovább lapozok egyet, a másodikhoz: tipikus adonisz, a képéről süt a férfiasság, nők sokasága hullhat érte, és azért a tekintetért, ami a képen is van. Eközben lassan odaérek az ajtóhoz, de megállok, és megnézem, ki a harmadik személy. Egy tejfölszőke hajú, komoly arcú srác képe van előttem, szemei különös módon kék, és barna színűek - azért ő kicsit ijesztően hat számomra. Lenyomom a kilincset, majd összecsukom az ernyőt...Halott emberek fekszenek előttem.Kiesik a kezemből az irattartó mappa, és rettegve bámulom a hullákat, amikor valaki erősen meglök, az ajtó pedig tompán becsapódik mögöttem. Éppen sikerül megtartanom az egyensúlyomat, és gyorsan megfordulok, a nyakláncomhoz nyúlva. Előttem ketten állnak - hozzám közelebb egy jóformán hullaszínű, feketébe öltözött alak van, kalapban, ami kissé beárnyékolja az arcát - a szemei szinte rikítóan elütnek a bőrszínétől, sugárzik belőle az őszinte, és tiszta gyűlölet. Orrában egy pici kis karika van, a haját, ami nem meglepően szintúgy sötét, egyik oldalt a füle mögé tűrte. A másik alak sem néz rám kedvesebben - de legalább a vörös haja dob valamit rajta, de ugyanolyan félelmetes látványt nyújt - főleg a pentagram a nyakában, és az a rengeteg fém rajta, ami kilométerekről bevonzaná az összes fémdetektort a környéken. Egyikük sem szólal meg, csak bámulnak rám - és a nyakláncomra. Végül a távolabbi, a "színesebb" megtöri a csendet, azzal az utasításával, hogy kövessem őket. Ki kell jutnom innen, ez nem lesz jó.
A csendet csak a lépteink zaja töri meg, egy ideig. Üvöltözést hallani. Megállunk egy ajtó előtt, de nem megyünk be. A két néma alak csak vár, amikor valami, vagy valaki az ajtóhoz csattan. Négyszer. Egy női hangot is hallani, meg egy mélyebb férfihang is felcsendül néha, végül a kalapot viselő névtelen kettőt ököllel az ajtóra csap. Kis idő múlva az kinyílik, és egy szélesen vigyorgó alak áll előttünk - nyakig véresen. A legveszélyesebb...?
 - Megjöttek! - üvölt fel, és a jobbomon álló vörös vállára csap egy nagyot, a másik srácot csak alaposan végigméri, majd egy kaján félmosolyra húzza a száját. Rám nem néz.
 - Fogd már be a pofádat! - ordít mögüle egy bőrdzsekibe bújtatott alak, aki hasonlóan véresen fest, és éppen a haját igazítja. Ő pedig a második legveszélyesebb lenne? A fehér hajú egy sajnálkozó mosollyal reagálja le a dolgot, majd az ajtóból félreállva visszamegy az adoniszhoz, miközben kiropogtatja az ujjait.
 - Jöhet a második kör, angyalka?