The Edge of Madness

Fifteenth

A tejfölszőke hajú átadja a mellette állónak a kezében szorongatott, kopottas, látszólag igen régi könyvet. A halványpiros borítón rendezett, fehér betűk hirdetik, hogy az adott mű nem más, mint a Mein Kampf. Rika szemei kikerekednek, amint többször végigfuttatja tekintetét a borítón, azonban még nagyobb pánik lesz úrrá rajta, amikor feltűnik neki a fiatal gyűrűsujját díszítő ezüst, az SS jelképével ellátott pecsétgyűrű.
- Rohadt, mocskos náci... - sziszegi riadtan. Igyekszik arrébb kúszni, de a karjába nyilalló fájdalom megakadályozza, így csak esetlenül felül, hátát a hideg falnak támasztva. Zihálva, még ép kezével szorongatja az ernyedten az ölébe hulló, sérült karját, tekintetét le sem véve a felemás szemszínű férfiről.
- Seth a nevem, és nem rohadt náci - közli, unottan figyelve a vele szemben szenvedő, egy űzött vad benyomását keltő pszichiátert. Ujjait kiropogtatva az ablakhoz lép. Egy ideig szemez a saját tükörképével, majd jobb karját meglendítve teljes erőből keresztülüti az ablakot. A háta mögött pihegő nő ismét felüvölt. Eddig ép karja több helyen felszakad, a legmélyebb vágásból pedig sötét sugárként spriccel a vér, beterítve az arca majdnem teljes egészét.
- Ahogy elhallgatom, értékeled a dolgot - hangja hűvös, de ott lappang mögötte a tömény, szadista élvezet. Sértetlen karját visszahúzza épp annyira, hogy könnyedén meg tudjon markolni egy, az ablak maradványaiból kimeredező jókora üvegszilánkot. Az éles tárgy ugyan keresztülszúrja Seth tenyerét, de mintha meg sem érezné. Helyette a mögötte nyüszítő Rika szenved. Tenyeréből dőlni kezd a vér, ezzel még nagyobb tócsát idézve elő maga mellett a szürke kőpadlón. Zokogva borul oldalra, egyenesen saját vérébe. Eközben a fiatal egy örökkévalóságnak tűnő idő után letöri, és kihúzza magából az üvegcserepet. A nő felé fordulva közelebb lép hozzá. Egy darabig figyeli a földön vonaglót, majd a kezében tartott tárgyat medencéje jobb oldalától kezdve lassan elkezdi lefele húzni, mélyen beleszántva saját húsába. Tettét az ifjú pszichiáter egyre hangosabb sikítása kíséri. Szürke szoknyája vörösre színeződik át. Seth a térde felett még megcsavarja a szilánkot, egy még fájdalmasabb kiáltást csalva ki ezzel áldozatából, majd lábából kirántva elhajítja azt.
- Menthetetlen vagy oh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz - a nő a fájdalma ellenére is felismeri az idézetet. Undorítónak találja ezt hallani egy olyan ember szájából, aki valószínűleg Adolf Hitlert isteníti. Ezek a gondolatok futnak végig fejében utoljára, mielőtt még minden elsötétülne előtte.
Mikor kinyitja a szemeit, egy ismerős plafonnal találja szemben magát. A saját hálószobája plafonja. Még a kis repedést is felismeri, nem messze a lámpától. Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle. Hála az égnek csak egy rossz álom volt az egész. Fejét férje felé fordítja, de a szeretett férfi helye üres. Arra gondol, hogy valószínűleg korábban felkelt, és kiment a konyhába reggelit csinálni. Igen, biztosan csak ez lehet. Felül az ágyon, kinyújtózkodik, majd a vele szemben lévő faliórára pillant. Fél tizenkettőt mutat, de a másodpercmutató nem mozog. Valószínűleg valamikor éjjel állt meg. Feláll, a háló ajtajához sétál, majd kilép rajta. Elindul a szűk átjárón, de az emeletről levezető lépcső tetején megtorpan. Gyanúsan nagy a csend. Nyel egy nagyot, és idegesen elindul lefele. A lépcsőkről leérve a nappaliba fordul. A kislánya játékai a dohányzóasztal körül, szétszórva hevernek, a tévé bekapcsolva, azonban a képernyő sejtelmesen hangyázik. Kezeit ökölbe szorítja, ujjpercei kifehérednek. Erőt vesz magán, és belép a konyhába. A látvány sokként éri. A konyhában lógó csillárra erősített kötélen ott lengedezik férje merev teste. Szemei fennakadva, nyelve kilóg a szájából. Rika ijedten felsikít, hátrálni kezd, de elbotlik a küszöbben, és hátraesik. Mellkasa egyre gyorsabban fel-le jár, szíve szinte tisztán hallhatóan veri az oldalát. Hirtelen eszébe jut a lánya. Még csak három éves, ezt neki nem szabad látnia. Remegve feláll, és rohanva az emelet felé veszi az irányt. Kettesével szedi a lépcsőfokokat, felérve pedig egyetlen gyermeke szobája felé ront, de az ajtó elé érve megtorpan. A résnyire nyitott ajtó mögül lánya aprócska, véres keze bukkan elő. Kezeit a szája elé kapva, könnyezve hátrébb lépeget, de valamibe - vagy valakibe - beleütközik. Megpördül a tengelye körül. Előtte egy ismerős, magas, sötétzöld hajú fiatal férfi áll. Ismeri, tudja ki ez. Ő a szabályzat és a szakvélemények mellé kapott veszélyességi rangsor negyedik helyezettje, Reima Koski. A fiatal két kézzel hirtelen elkapja a nő torkát, és fojtogatni kezdi. Ő csak esetlenül hadonászik a levegőben. Hörög, köhög, az egyre nagyobb oxigénhiány miatt pedig ismét elsötétül előtte a kép.
Egy teljesen új, de mégis ismerős helyen, fuldokolva ébred. Fáj mindene, a vérveszteségtől szédül, nyaka furcsán ég, előző álmától pedig még mindig sokkos állapotban van, de ennek ellenére körbenéz; a felette lógó jókora lámpa, és a műszerek alapján ismét az orvosi szobában lehet. De ez most más. Egy fogászati székben ül, végtagjai szorosan leszíjazva, mögüle pedig halk párbeszéd hallatszik. Ismét hatalmába keríti a pánik. Tudja, hogy el kell menekülnie innen, amilyen gyorsan csak lehet.