You are mine. {L.S.} |BEFEJEZETT|

You are mine 21 2/2

Epilógus 2/2

Körül-belül fél nap utazás után,- amit egyébként végig aludtam- megérkeztünk New Yorkba. A városba, ami sose alszik.

Késő estére járt már az idő, a taxi egészen a régi lakásomig vitt, ahová csak éppen bedobtam a pulcsimat, mivel nem volt időm bármit is elcsomagolni magammal. Eközben próbáltam elérni Karent és Bradet de senki se vette fel, ezért megint Niallhoz fordultam.

-Niall! Végre!

-Louis, itt vagyunk a kórházban, majd értesítelek hogy mi van.

-Niall, itt vagyok New Yorkban utánatok megyek!

-Mi??? Mikor jöttél haza?

-Mindent elmagyarázok, pár perc és ott vagyok.-nyomtam ki és rohanni kezdtem a kocsihoz.

- A kórházhoz, kérem!-lihegtem majd becsaptam az ajtót.

A sofőr bólintott és már haladtunk is a többiek után. Ahogy megérkeztünk a kezébe nyomtam a pénzt és rohantam az épületbe ahol az ajtónál Niallel találkoztam.

-Louis!-ölelt át.

-Hogy van? Mi van vele? Időben kiérkeztek a mentősök? Mondj valamit!-dobáltam kérdésekkel mire elkezdtett az emeletre vonszolni.

-Senki nem mond semmit!-mondta halkan és a folyosó egyik padjára ültetett.-Most nyugodj le, semmi baj nem lesz!

-Mi az hogy nyugodjak le amikor Harry kór...-kezdtem volna de gyorsan befogta a számat.

-Csss..betegek vannak itt.-nézett körbe.

Ekkor Brad vágodott ki az egyik eltakart ablakú szobából könnyeivel küszködve.
Niallel mintha áram csapott volna belénk, felugrottunk és hozzásiettünk.

-Brad! Mi történik?-kérdezte Niall közben simogatta a zokogó családapa hátát.

-Brad..ha sírsz azt hisszük valami baj van..-guggoltam elé miután helyet foglalt és arcát kezeibe temette.

Rázta a fejét és sírt..mindig kiráz a hideg amikor egy férfit látok sírni. Tudom hogy ez természetes, de mégis megrázó.

-Kérlek mondj valamit!-nyugtatta tovább Niall, de ekkor Karen is kilépett a szobából.

Szintén sírt, annyira hogy majdnem összrogyott de szerencsére elkaptuk mielőtt összeesett volna. Niallel kérdőn néztünk egymásra, szar dolog amikor semmiről nem tudsz.

-Az orvos szerint..-kezdett bele Karen de elcsuklott hangja.-szerinte nem fog felkelni..minimális esélye van az életben maradásra..-ölelt meg engem és a vállamon sírt tovább.

Hogy mi? Minimális esély?? Az lehetetlen.. Nem! Nem fog meghalni!! Miattam szedte be a gyógyszereket! Miattam akart öngyilkos lenni.. De..akkor én..öltem meg őt..Megöltem a szerelmemet.. Egy 17 éves gyermeket.
Gyilkos vagyok. És így fogom leélni a további életemet? Istenem...miért nem kegyelmezel velem?? Miért jár ennyi szerencsétlenség az élettel?? Utálom az életem..gyűlölöm teljes szívemből.

-Bemehetek? Egyedül?-kérdeztem halkan, amikor már kezdtek potyogni könnyeim.

-Persze..-bólintottak, mire felálltam és lassan belépkedtem az ajtón.

Először becsuktam a szememet, hogy ne lássak ,mert féltem a látványtól. Kinyitottam a szememet és az ágy felé fordultam. Ekkor már annyira szipogtam hogy a fejem is sajogni kezdett.