SKAM » Penetrator Pledge

[bevezető]

Az óra hajnali négy óra huszonkét percet mutatott, a külváros halk neszezése visszhangzott a hálószoba falain, s apró szusszanások ütötték fel fejüket néhány percenként, a falióra nagymutatója pedig ütemesen járt egyik apró pöttyről a másikra. Chris az ágyában feküdt, feje felett lágyan lengedezett a világos függöny a résnyire nyitott ablakon beáramló nyárvégi levegőtől. Már csak néhány órája volt hátra, mielőtt ismét visszatér az átlagosnak nem mondható hétköznapokba a Nissen középiskolába. Immáron harmadévesként. Chris ágyával szemben állt íróasztala, melynek fedőlapján elhányt magazinok, használt sörösdobozok nyitófülei, néhány óvszer és egy pizzásdoboz tornyosult félig megevett pizzaszeletekkel. Az előtte álló széken pedig egy sötét, kapucnis pulóver, az elején The Penetrators felirattal, a hátulján pedig egy listányi névvel, melyek között Chrisé is szerepelt. A pulcsi jelentésével szinte minden Osloban élő tinédzser tisztában volt, aki elég idős volt ahhoz, hogy a srácok köreiben mozoghasson. Leginkább lányok ismerték a sötétszínű pamut anyagot, a srácok, ha lehet, messziről kerülték a viselőiket. A Nissen '97-es fiúi csak úgy ontották magukból a bajt, és Chris sem volt különb náluk. Bár azt még ő sem sejtette, hogy az elkövetkezendő reggelen minden a feje tetejére áll majd, hiába bármilyen pulcsi vagy társaság, a végzete elől ő sem menekülhetett el.

Hasonló helyzetben volt Eva Mohn is, ám ő nem szendergett olyan békésen. Az éjszaka számára maga volt a pokol. Képtelen volt álomra hajtani a fejét, bármennyire is próbálkozott, csak nem csukódott le szemhéja, megszámolhatta Oslo összes bárányát, gondolhatott gyönyörű virágos rétekre és kellemes emlékekre, a torka hátsó részében egyre csak gyülemlett az a kesernyés íz, amit az izgalom okozott. Sőt, talán már nem csak izgult, inkább egyenesen rettegett attól, hogy nemsokára felkel a Nap és hivatalosan is véget ér a nyár. Akárhányszor lehunyta szemeit, rémképek villantak be a Nissen középiskoláról, méghozzá igen részletesek. Látta maga előtt, ahogy az első adandó alkalommal megbotlik, és tucatnyi diák szeme láttára vágódik el a lépcsőfordulóban, felsejlett előtte a vihorászó embertömeg, hallani vélte az idősebb lányok viháncolását és a srácok füttyögését. Félt. Rettegett attól, hogy nem illik majd be a többi ember közé. Mindig is az a fajta lány volt, aki nehezen engedi el magát idegen környezetben, és hosszú ideig tart neki a beilleszkedés, ám tudta jól, hogy ezúttal változtatnia kell ezen.

Lassacskán hatosra váltott az éjjeliszekrényét pirosra festő digitális óra számlapja, a sötétítőfüggöny résein pedig egyre erősebben hatoltak át a fénycsóvák. Eva nem bírt tovább ágyban maradni, lerúgta magáról a takarót, hatalmas sóhaj kíséretében felült, és a kezébe temette az arcát, majd rázni kezdte a fejét. Legszívesebben eltűnt volna a föld színéről, de próbálta győzködni magát, hogy csak túlreagálja a dolgot. Kikászálódott a franciaágyból, aminek - bár hónapok óta egyedül aludt - mindkét oldala fel volt túrva, majd egy hatalmas ásítás közepette a hajába túrt és elindult a konyhába, hogy valamit a szervezetébe juttasson. Mondjuk kávét és pirítóst.

Amíg készült a reggeli, visszarohant a telefonjáért az alagsorba, ami a szobájaként funkcionált, levette a töltőről és megnézte, jött-e bármiféle értesítése. Egy olvasatlan üzenete volt az édesanyjától, aki sok szerencsét kívánt neki az első napjához a Nissenben. Eva úgy érezte, abból bőven elkéne neki. Visszabaktatott a konyhába, ahol frissensült kenyérillat terjengett, habár a zacskó, amiből a két szelet származott, már jó egy hete a kenyértartóban állt. Egy pillanat alatt felugrottak a szeletek a pirítóban, Eva pedig próbálta úgy kiszedni őket, hogy nem égeti meg ujjegyeit. Több-kevesebb sikerrel tányérra helyezte a ropogósra pirult darabokat, majd a hűtőhöz lépett, hogy előbányásszon egy kis vajat. Míg a pirítósait ette és a tejeskávéját itta, végigpörgette a közösségi oldalakat új bejegyzések és hírek után kutatva. Néhány friss képen és állapotfrissítésen kívül semmi érdekesbe nem botlott.