Ez Nem Tündérmese!

1. fejezet

– Rosette Maria Morgan! – kiáltott fel a tanárnő, mire reflexszerűen felpattantam, kiejtve a telefonomat a kezemből.

– Hupsz. – húztam el fájdalmasan a számat, tudtam, hogy lebuktam, pedig most kivételesen tényleg nem állt szándékomban.

– MÉGIS MIT KÉPZELSZ? Megmondtam, hogy az én órámon nem használhatsz telefont! – éles, visító hangjától megfájdult a fejem. Unottan forgattam a szemem, mert már vagy ezerszer hallottam ezt a prédikációt, de még mindig nem hatott meg.

– Elnézést kérek Kígy... úgy értem, tanárnő, többször nem fordul elő! Nagyon fontos dolgom volt, különben odafigyeltem volna a tanárnőre, mert nagyon izgalmasnak tartom a tantárgyát! – mondtam, ártatlanul mosolyogva, mire Becky oldalba bökött. Lehet, hogy túljátszottam a szerepem vagy pont, hogy nem adtam bele mindent?

Ingerülten toppantott a brutálisan csúnya magas sarkújával, majd az ajtó fele lendítette a karját: – Kifele! Az igazgatóhoz! Azonnal!

Elképedve néztem rá.

– Már megint? – nyögtem fel panaszosan – Szerintem már most többször voltam ott, mint maga az apám ágyában...

–Mit mondtál? – hangja veszélyesen elmélyült, amitől rájöttem, hogy ideje lelépni, hacsak nem akarom, hogy kikaparja a szemem. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről, és már ki is slisszoltam. Az ajtóból mosolyogva fordultam vissza:

– Tudja tanárnő, ha jobban belegondolok, mégis csak maradnék órán.

– KIFELE! – sikította, én pedig kuncogva húztam be az ajtót magam mögött, ahogy megpillantottam a felém repülő táblatörlőt. Az egész folyosó visszhangzott Miss. Plasztikcicától, én pedig elégedett voltam a teljesítményemmel, nem is kicsit. Az ajtók nyikorogva nyíltak ki, ahogy több tanár is kijött, hogy megnézze, mi az éktelen ricsaj forrása, én pedig illemtudóan mutattam az osztályom fele, és a fejem csóváltam, mintha csak azt akarnám mondani, hogy a tanárnőre rájött a havi baj. A legtöbben bólintva nyugtázták, nem én voltam az egyetlen, aki rühellte azt a nőt. A háta mögött szinte az összes tanár Plasztiknak vagy Kígyónak hívta, de akadt egy pár, akik a védelmére keltek, mint például Mrs. Warner, a kémia tanárnőnk, akibe a terme előtt botlottam bele.

– Mit csináltál már megint Rosette? – lépett elém csípőre tett kézzel. Nagydarab, őszülő nő volt, akit már nem sok év választott el a nyugdíjtól, de ezt ránézésre senki sem mondta volna meg. Termetéhez képest igen fürgén mozgott, és az esze is vágott, jobban mint egy borotva. Ő volt az egyik kedvenc tanárom, olyan volt nekem, mint egy távoli családtag, de ez nem is csoda, hiszen az unokájával, Jasperrel szinte együtt nőttünk fel. Sajnos nem sok mindenben értettünk egyet, de bármit elmondhattam neki, és ha bajba kerültem, ő volt az első, aki megpróbált kirángatni belőle.

– Semmit, tanárnő. – vontam meg a vállam mosolyogva, de persze őt nem lehetett átverni, ahhoz túl régóta ismert már. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Megint feldühítetted Mrs. Morgant?

– NE NEVEZD ÍGY! – kiáltottam rá dühösen, teljesen megfeledkezve az illemről vagy az iskoláról – AZ A RIBANC SOSEM LESZ A CSALÁDOM TAGJA!

– Rosette! – emelte fel a hangját Mrs. Wagner fenyegetőn – Kérlek, ne használj ilyen szavakat!

– Bocsánat... – halkítottam le a hangom, és dühösen sütöttem le a szemem – Az igazgatóhoz kell mennem. – kerültem ki az idős nőt, és ügyet sem vetve többszöri szólongatására, kiléptem a folyosóról, és elindultam lefele a lépcsőn.