Ez Nem Tündérmese!

3. fejezet

– Szóval Ász, mi? – állt fel Becky csípőre tett kezekkel, és kérdőn pillantott le rám.

– Honnan tudod? – kérdeztem két ásítás között.

– Megtaláltam ezt. – emelt fel egy fényképet, ami szinte már antik darabnak számít, még ha két éve készült is. – És kíváncsi lettem... a többit meg elolvastam.

– A naplómból?! – ültem fel dühösen, utáltam, ha a cuccaim között kutatott – Rebeca!

– Sajnálom! – huppant le mellém, és szorosan átölelt – De sose beszéltél róla, én pedig kíváncsi voltam.

– Igazad van... – adtam meg magam – Gondolom, tudni akarod az egész történetet. – tippeltem.

Eltolt magától, majd kiszaladt a szobámból, pár perc múlva két doboz jégkrémmel tért vissza. Kényelembe helyezte magát és csendben várta, hogy belekezdjek. Nagyot nyeltem, majd megpróbáltam szépen sorba rendezni az emlékeimet.

– Valóban, nem ma találkoztam először Alarickkal, tavaly télen ismertem meg.

Utálom! Hogy tehette ezt az a szemétláda?!

Éppen a kakaómat szürcsölgettem, mikor belépett, maga után húzva őt. Nem gondolkodtam, leribancoztam, majd az arcába borítottam a bögrém tartalmát.

Megráztam a fejem, hogy kiseperjem a szörnyű gondolatokat, de csak annyit értem el, hogy leesett a sapka a fejemről. Már nyúltam volna utána, de valaki megelőzött.

– Tessék. – nyújtotta felém egy fiú, aki olyan ismerősnek tűnt – Nem nézel ki valami jól. – tette hozza rögtön.

Felhorkantam, majd elvettem a sapkám, és visszaraktam. Nem akartam vele beszélni, goromba volt. Hogy mondhatott ilyet?

Megfordultam, szóra sem méltatva, de talán nem tetszett neki, hogy ilyen hamar le akarok lépni, mert elkapta a karomat, és határozottan maga fele fordított.

– Gyere, meghívlak valamire. – mosolygott kedvesen.

– Kösz, de kösz nem. – ráztam a fejem nemlegesen. Nem szerettem idegenekkel lelépni, féltem a következményektől. Ki tudja, lehetett egy kaszás sorozatgyilkos.

– Kaszás? Persze, biztos vagyok benne, hogy minden őrült kaszát rejteget a boxerében. – kotyogott közbe Becky, mire felháborodottan néztem rá. – Bocsi, folytasd csak. – emelte fel a kezét védekezően.

– Esetleg van valami dolgod? – kérdezte kételkedve. Ekkora már felhúztam magam és gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy van.

– Nem gond, akkor elkísérlek – vonta meg a vállait.

– Francokat kísérsz el! – csattantam fel, elrántottam a karom, és el kezdtem szaladni az utcán, de meglepetésemre, követett. – Tűnj már el! – kiáltottam rá.

– Figyelj, Rosette, nem akarok semmi rosszat neked, csak aggódom érted, oké?

– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem értetlenül. Megtorpantam, és szembefordultam vele, hogy jól megnézzem magamnak.

– Gondolom, nem emlékszel rám. – túrt bele a hajába, miközben egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

– De. Nem nyilvánvaló? – forgattam a szememet ingerülten, hogy lássa, nincs kedvem vele játszadozni.