Ez Nem Tündérmese!

4. fejezet

Még a nap sem kelt fel, de az én szememből már rég kiszökött az álom. Becky békésen hortyogott mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt is, így hát amilyen óvatosan csak tudtam, kimásztam az ágyamból, és találomra elvettem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a fürdőbe masíroztam. A tükörbe nézve egy kialvatlanságtól fekete-karikás szemű lányt pillantottam meg, akinek a haja a szélrózsa minden irányába meredezett.

Lustán nyúltam a fogkefém után, és minden mozdulatomat jó alaposan, megfontoltan végeztem. A francba, ez így nem lesz jó!

Ahányszor csak behunytam a szemem, az elmúlt éjjel, az apámat láttam magam előtt, ahogy annak az anorexiás szukának a szájába mászva áll a folyósón. Még a hideg is kirázott! Undorító! És akkor még ott van Ász is... Beharaptam a számat, hogy elfojtsam azt a bugyuta mosolyt, ami megjelent az arcomon, ahogy újra felidéztem a tegnap történteket... mentol íze volt...Nem! Nem fantáziálhatok róla! Francba, francba, francba!

– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!

Ujjamat a számhoz emeltem, még mindig éreztem azt a bizsergést, amit tegnap. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és észrevettem, hogy bár már összeforrt a seb, azért elég szépen meg van dagadva a helye, és vörösebb is a kelleténél... Szerencsére az arcomról már eltűnt a pofon nyoma... de az emlékeimből még mindig nem tudtam kitörölni. Helyreraktam a fogkefémet, és éppen a hajkefém után nyúltam, mikor megpillantottam az ollót mellette.

***

– ROSETTE!

Becky hangjára összerezzentem, majd gyorsan megpördültem, kiejtve az ollót a kezemből. Barátnőm elképedve, tátott szájjal bámult rám.

– Mit művelsz? – kérdezte, hangja ijedten csengett, én pedig csak vállat vontam, majd lehajoltam és felvettem az imént leejtett eszközt.

– Kifestem a szobát, nem egyértelmű? – feleltem gúnyosan.

– Miért vágod le a hajad? Hiszen imádod! – pillanatok alatt felocsúdott és már ott is termett mellettem, kiragadva az ollót a kezemből.

– Add vissza! – nyúltam utána, de ő egyet hátralépett.

– Nem! – mondta határozottan. Olyan dühösen nézett rám, hogy homlokán ráncok jelentek meg.

– Így mégsem maradhatok. – mutattam a félkész művemre. Jobbról a hajam nagyjából a vállamig ért, balról pedig még a derekamig. Egy ideig farkasszemet néztünk, némán, végül Becky sóhajtott, és bólintott.

– Hozz egy széket, majd én megcsinálom.

Hálásan néztem rá, és már szaladtam is. A fürdőből kilépve egy aprócska folyósóra érkeztem, innen jobbra helyezkedett el a konyha, balra pedig a nappali, ahonnan kijárat nyílt a többi helyiséghez. A konyhából ugyancsak nyílt egy ajtó az előszobához. Az egész lakás egy labirintus volt, szobákkal és folyosó hálózatokkal, valamiért szerettem ezt a rendszert a régi házunkhoz képest. Mióta beköltöztünk ebbe az apartmanba, megváltozott az életem, bár elsősorban nem a lakásváltás volt az oka, hanem, hogy az életem fenekestől felfordult, mióta anyám vált az egyedüli pénzkeresővé a családban. Ugyan apa havonta fizetett tartásdíjat, de azt félretettük az egyetemi tanulmányaimra. Eleinte anya el sem akarta fogadni a pénzt apától, megalázónak tartotta, amit meg is tudok érteni, végül pedig ebben a megoldásban egyeztek ki. Sajnos anyát a munkája más városba szólította, így meg kellett tanulnom önellátónak lenni, mert nem akartam bébicsőszt... szépen is nézett volna ki, ha egy tizenhét éves lány mellé dadust fogadnak... Szerencsére Becky elég sokszor alszik itt, szinte már neki is ez az otthona, habár a szülei szívesen látnának engem is, mi valahogy jobban szeretjük, hogy van egy kis kuckó, ahol mindketten elbújhatunk a felnőttek szeme elől.