Ez Nem Tündérmese!

8. fejezet

(+18 helyenként, enyhítve. Egy kis Becky szemszög, ahol az angyal megmutatja a szarvait. )

Már hajnalban felébredtem, és roppant magányosnak éreztem magam a sötét és néma lakásban. A konyhába lépve bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam a bensőmből feltörni készülő sikolyt.

Ászra gondoltam, aki felbukkant és olyan érzéseket ébresztett fel, amiket igyekeztem elfojtani...

Az apámra gondoltam, és hatalmába kerített a magány...

Jackre gondoltam, és felkavarodott a gyomrom a kiszolgáltatottságtól...

Féltem, hogy szét fogok zuhanni, hogy egy roncs leszek...

Féltem, attól, hogy a mélybe zuhanok, hogy nem lesz kapaszkodó, ami megtartana... nem egyszer hagytak cserben, és azt hiszem, ez nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt valaha bevallanám...

Jasper azt mondta, hogy megért engem. Nem hibáztat, de (és mindig van egy de) szerinte el kellene beszélgetnem vele, adni neki egy újabb esélyt, hogy jóvátegye... de Jasper akkor nem volt ott! Nem vigyázott rám! Pedig megígérte!

Tudom, hogy nem haragudhatok rá emiatt... de megígérte... azt mondta, vigyáz rám...Ász is megígérte, egyszer, régen...de cserben hagyott...

Azt mondják, az idő majd begyógyítja a sebeket, én ebben nem hiszek. Vannak sebek, amelyek körül a hús nem tud összezárulni, és örökké otromba göcsörtös heg marad, emlékeztetőül, hogy egyszer már megsérültünk, és figyelmeztetőül, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk. Rajtam sok ilyen seb virít, mert én képtelen vagyok tanulni a hibákból, és a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy megbíztam benne...

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet... kicsit tériszonyom van... – vallottam be szégyenlősen, amikor arra kért, üljünk fel az óriáskerékre. Félre ne értsetek, nem vagyok félős, de vannak napok, amikor nem próbálunk ki új dolgokat, és vannak dolgok, amiket egyetlen napon sem kell kipróbálni. Például egy hatszáz méteres kerékre ülni, ami körbe-körbe forog, és annak az esélye, hogy kiesel 20000%, és sehol egy matrac vagy óriás párna vagy medence, ami kifogná az esést.... azt hiszem, elég jól érzékeltettem a problémámat.

– Meglátod, tetszeni fog. Majd végig fogom a kezed, és ígérem, nem hagyom, hogy leess! – biztosított, és átölelte a vállam.

Nem volt választásom. Felültünk arra az átok gépre, és a végén khm... igaza lett... de ezt neki sosem mondtam el. Miután sorra kipróbáltunk minden játékot (és jól elvertem lézer harcban meg célba dobásban!) én kiszaladtam a mosdóba, magára hagyva. Mire visszaértem, furcsán feszültnek tűnt, és sürgette az indulást.

Arra gondoltam, hogy biztosan otthonról hívták, vagy valami, de biztosított, hogy minden rendben van, de ideje indulni, mert az út is legalább egy óra, és utál éjjel vezetni, ami azért furcsa volt, tekintve, hogy ha kocsikázásról volt szó, szinte mindig az éjszakát választotta, de nem kérdezősködtem, féltem, hogy valami olyannal találom szembe magam, amivel nem tudok megbirkózni. Ha úgy gondolja, hogy jobb otthon lenni, akkor biztos úgy van.

A rádió kitöltötte az üres teret, így csendben figyelhettem az elsuhanó tájat. A tekintetem a visszapillantóra tévedt, és észrevettem egy sötét kocsit, ami egyre gyorsabban száguldott felénk, mintha nem látott volna, vagy nem tudná bemérni a távolságot, ha így folytatja....

– VIGYÁZZ! – kiáltottam,de már késő volt.

– Kapaszkodj! – egyik kezével a kormányt szorította, a másikkal az üléshez szegezett.