Ez Nem Tündérmese!

2. fejezet

– Áh! – dühösen vágtam be a szekrényem ajtaját. A körülöttem állok egy percre elhallgattak, majd csendesen odébb álltak, mikor villámló tekintettel fordultam feléjük. Képtelen voltam elhinni, hogy a kedves Mr. Forks ennyire megszívatott! Az adrenalin szintem az egekbe szökött, egész testemben remegtem a haragtól, és, hogy elfojtsam ezt az érzést, teljes erőmből bokszoltam a falba. Szinte azonnal éles fájdalom nyílalt az öklömbe, mire elkaptam és rázni kezdtem, hogy enyhüljön a lüktetés.

– Rosette!

Az ismerős hang hallatán megfordultam, és szinte azonnal Becky karjaiba vetettem magam. Szegény a váratlan támadástól majdnem feldőlt, de szerencsére hozzá van szokva a hirtelen kirohanásaimhoz, és sikerült megtartania.

Rebeca olyan volt nekem, mint egy nővér, akit megfojthattam a szeretetemmel, és a ragaszkodásommal, és nem mellékesen ő volt az a hadsereg egy személyben, aki mindig kihúzott a pácból. Magas, karcsú lány volt, vállig érő szőke hajjal, és élénkvörös rúzzsal, amiről az élete árán se mondott volna le. Folyton összebalhézott az anyukájával, aki szerint „egy fiatal hölgy csak ne kenje ki magát", de őt ez egyáltalán nem érdekelte, mindig a saját feje után ment, és jól is tette. Bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajnos néha én mutattam neki az utat, és baromi nagy galibába kerültünk, nem is egyszer... de legalább sose unatkoztunk. Azt hiszem, az egyetlen különbség kettőnk között az volt, hogy ő ellenben velem, tudta, hol fekszik az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. Csendes volt és mindig figyelt, ő volt az első, aki tudomást szerzett a legújabb pletykákról, és rögtön kiszúrta, ha valaki hazudott, ilyenkor egy apró, de annál ördögibb mosoly jelent meg az arcán, amitől általában kirázott a hideg. Sosem értettem, hogyan képes visszafogni magát mások előtt, mikor határozott véleménye volt a dolgokról, de valahogy mindig meghúzódott a háttérben, és onnan irányított. Képes volt úgy manipulálni az embereket, hogy azok észre sem vették. Félreértés ne essék, sosem játszotta meg magát, egyszerűen ilyen volt a természete, kedves és barátságos, de túlontúl erős igazságérzettel rendelkezett, és képtelen volt eltűrni, ha valaki tisztességtelenül viselkedett. Ő volt az én bakancsos őrangyalom.

– Mit tett már megint az a szajha? – kérdezte halkan, jelezve, hogy jobban tenném, ha abbahagynám a bömbölést, és végre normálisan elmondanám az egész helyzetet – A fél suli arról beszél, hogy Ásszal össze lesztek zárva egy szertárban.

Egy koppanást hallottam, és szinte biztos voltam benne, hogy az állam esett le. Honnan tudják máris? És mi ez a képtelenség, az obszcén háttérsztorival?

– Az igazgató beosztott a dekó-majmok közé! – fontam keresztbe a karom, és nekidőltem a szekrénysornak. Becky elkerekedett szemmel nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját, de egy hangot se hallatott.

Az, hogy beosztottak a suli-imádó-mindig-segítőkész-emberek csoportjába, a legnagyobb szívásnak számított. Nem elég, hogy olyan emberekkel leszek összezárva, akik nem ismerik el a feketét, mint színt, de egészen estig itt kell ülnöm szinte minden nap, és pálmafákat festenem, vagy ki tudja még mit. Ó, és a legjobb rész, hogyha nem akarom, hogy kicsapjanak, még azt a nagyképű Ászt is szemmel kell tartanom, hogy rendesen bejárjon. Az igazgató elvonatozhat melegebb éghajlatra!

Mire a mesém végére értem, Becky már a hasát fogta a nevetéstől.

– Ne röhögj! Ez szívás! – tiltakoztam kétségbeesetten.

– Ne viccelj! Elkapták az egyetlen embert, aki még nálad is rosszabb, és azt akarják, hogy te felügyeld?! Szívem, készülj fel, hogy ki fognak csapni... én a helyedben, már most elkezdenék munkát keresni, mert baromi sok szabadidőd lesz a közeljövőben!