Ez Nem Tündérmese!

11. rész

                                                                                Becky

Nem irigylem Rosette-t, nem könnyű neki. Az apja egy arogáns bunkó. Legalábbis ez jött le az első találkozás alapján, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? 

Mire hazaértem, már besötétedett, a szüleimnek pedig nyomukat sem leltem. Nem ez volt az első olyan eset, hogy sokáig "dolgoztak". Azt hiszem ők az "éjszakázás" kifejezést használták, de azt mindig kifelejtették, hogy nem egymás ágyában kerestek kikapcsolódást, hanem valaki máséban. Ezt nevezik nyitott házasságnak. Nem tudom, mikor jöhettek rá, hogy előnyös együtt lenni, mert ketten annyit keresnek, hogy életük végéig képesek fenntartani egy boldog család álcáját, és közben szerelmesek, egy fiatalabb, szebb, jobb, szexuálisan éhesebb emberbe... 

Nem bajlódtam a lámpákkal, már nyolc éves korom óta nem félek a sötétben, sőt elég otthonosan mozgok. Hanyatvágódtam az ágyon, és elővettem az éjjeliszekrényem fiókjába rejtett utolsó csomag cigimet. A szüleim nem fárasztották magukat még a feltételezéssel sem, hogy valami rosszat teszek. Eleinte még elrejtettem, dugi helyeket alakítottam ki... vicces, hogy akkor ügyesnek éreztem magam a találékonyságom miatt... A fordulópont akkor következett be, amikor az asztalomon felejtettem, a szüleim pedig egyszerüen kidobták, gondolván, a másiknak új káros hobbija van. Nem voltak kérdések, gyanúsítgatások. 

Nem emlékszem, mikor beszélgettem utoljára velük, komoly dolgokról. Az életemről. A lehetőségeimről. A nehézségekről. Bármiről. 

Kurva egyedül voltam. 

Ez volt az életem. 

                                                                                          Chris

Az ismeretlen szám nem zavart, hozzászoktam, hogy random emberkék ugratnak, de ez most más volt. A kórháztól telefonáltak. Valamit hadováltak tűzről és égési sérülésről, mindebből azonban csak a nevét értettem, onnantól pedig nem volt maradásom. 

Ebben a rohadt forgalomban szinte egy órába telt, míg elértem a Főkórházat, ahová Beckyt vitték. A szüleimmel ellentétben, nem tartottam a vallásom, de az úton elmondtam minden egyes imát, amit kiskoromban belém vertek. 

Kérlek, kérlek! 

Az átkozott dudaszó szinte elnémult, ahogy sorra hagytam a hátam mögött a piros lámpákat.

Kérlek, tarts ki! 

A szemem sarkából láttam, ahogy piros-kék szirénák villognak, de képtelen voltam a gázon kívül másra koncentrálni.

Szükségem van rá! 

Nem érhettem oda elég gyorsan... 

A percek teltek, és a kibaszott távolság szinte alig csökkent.

Ne vedd el tőlem! 

Eszem vesztettem, mire begördültem a sürgősségi parkolójába és kiugrottam a szinte még mozgó kocsiból. 

Csövek lógtak ki belőle, a száján egy átlátszó maszk. A bőre vörös, mint a rák. A karjain hófehér kötés, a szeme csukva.  A haja enyhén megpörkölődött, de a szívét figyelő gép pittyogott, élt.

 Köszönöm, uram!