kétpercesek a XIX. századból

Madison

Az utcán támolyogtam. Lámpagyújtó.. akarom mondani Marshall Clarke mellettem jött. Ő se volt már józan. Szédülök.
  - Kapaszkodj a korlátba. - mondta miközben a kocsmából kivezető meredek lépcsőn haladtunk a felszín felé.
  El is felejtettem, hogy esik.  Megbotlottam a küszöbben és beleestem egy tócsába. A férfi arcán megfejthetetlen arckifejezés ült. Szerettem volna, ha felsegít, ám ezeket a mozdulatokat nem tette meg. Nehezen, de feltápászkodtam.
  - Nagyon fázom. - suttogtam fáradtam, kicsit könnyes szemmel.
  - Közel van a lakás. - rámutatott az egyik épületre. Időbe telt, míg a szemem fókuszált. Egy bérház volt. Annyira szerettem volna rádőlni a férfire, nagyon rosszul éreztem magam. Marshall, mintha olvasott volna a gondolataimban ezt mondta:
  - Ha hánynod kell, ne rám. -csak ennyi volt.  Nem értem ezt a férfit; egyszer bunkó és zsörtölődő, pár pillanat múlva meg szinte barátságos. Túlságosan is szédültem ahhoz, hogy Marshall kétélűségén gondolkodjak. - Borzalmas az ábrázatod. - fűzte még hozzá egy hosszabb szünet után. Már ott voltunk az épületnél, de nem bírtam tovább. Elkezdtem maró ízt érezni a számban, ami végigégette a torkomat. Megtámaszkodtam fél kézzel az épület falánál. Egyre több nyál folyt ki akaratlanul az ajkaim közül, a gyomrom fordult egyet és már köszönt is vissza a rum. Mindent visszaokádtam. A fűzőm hihetetlenül szorított közben. Legszívesebben letéptem volna. Amikor azt hittem vége, újabb hullámként tört rám. A nyelvemen éreztem az alkohol féligmegemésztett ízét a savas lével elkeveredve. Görcsben állt az egész testem és sugárként tört elő a belsőmből.Remegés tört rám miután végeztem. Pár percig még úgy álltam, de már semmi nem jött. Szerencsére.
  - Egyben vagy, Madison? - kérdezte Clarke.
  - Azt hiszem... - mondtam bizonytalanul.
  - Jól van. Akkor menjünk fel. - mondta és lépet egyet. Megcsúszott a hányásomban miközben próbált belépni az ajtón. - Azért, legközelebb ne az ajtó előtt intézd. - mondta, de a hangja nem volt annyira kemény. Kicsit jobban voltam, így könnyebben felértem a   negyedik emeleti folyosóra.
Marshall kinyította az egyik lakás ajtaját.
Beléptünk a nappaliba. Az asztalon egy tál feküdt, megmosta benne az arcát, aztán én is, majd odasétált a kerevethez .
  - Köszönöm... - kezdtem. Már épp le akartam ülni, amikor félbeszakított.
  - Itt én alszom. Mindjárt megmutatom a szobád. - meglepődtem, nem tudtam hirtelen mit mondani. A kereveten volt egy takaró meg egy párna. Marshall felvette ezeket majd elindult a háló felé. - Csak egy ágynemű van. - megállt az ajtó előtt. - Nyiss be nyugodtan. - Megtettem. Egy kétszemélyes, de csupasz ágy tárult elém. - Ne haragudj, de nem szeretek ide bejönni. Remélem nem bánod. - Először nem értettem, aztán a kezembe ejtette a takarót meg a párnát, hogy rakjam rá én. Nem ilyen kiszolgáláshoz voltam hozzászokva, de egyenlőre jobbat el se tudtam képzelni. Szomorúvá vált az arca.
  - Es te? Mivel fogsz takarózni?
  - Nyugodj meg, minden este a kevereten alszom.  - mondta bús mosollyal az arcán. - 5 hónapja senki nem aludt az ágyban. Jha és! Mindjárt kerítek neked valahonnan ruhát. Addig ágyazz be.
  -K-Köszönöm.- intett,  hogy lépjek be és megtettem. Most jöttem rá, hogy igazából nem is válaszolt az elöbbi kérdésemre. Közben ő eltűnt. Nem nagyon volt mit beágyazni. Egyszerűen csak az ágyra dobtam a dolgokat. Jó lesz így ...-tettem hozzá magamban. Közben Marshall is visszajött. A kezembe nyomott egy inget es egy hálónadrágot. Hátat akart fordítani, de nem akartam, hogy elmenjen. - Én tényleg hálás vagyok. - A hányás miatt most már sokkal jobban éreztem magam, csak a fejem és a hasam fájt. Már nem szédültem annyira.
  - Nem tesz semmit. Most pedig menj, öltözz át és aludj. Holnap kimossuk a ruhád.  - újra megfordult és tett egy lépést előre, de megtorpantottam.
  - Miért nem alszol itt soha?. - kérdeztem. Nem fordult vissza, de lattam, ahogy vállai megfeszülnek.
  - Mert ott kaptam rajta a jegyesemet a legjobb barátommal. - tátva maradt a szám.
  - Én... - kezdtem volna de ehelyett bezárta az ajtót a háta mögöt, vagyis az orrom előtt. Legszívesebben békén hagytam volna, de akkor eszembe jutott valami. Feltéptem az ajtót.
  - Marshall, Várj! - kiálltottam utána.
  - Mit akarsz? - ajjaj, a hangja megint megkeményedett.
  - Tudnál nekem segíteni? - kezdtem. Kérdőn nézett rám. Levettem a kabátomat, majd hátat fordítottam neki, de a vállam fölött visszafordultam. - Tudod...egyedül nem bírom levenni. - böktem ki végül, fejemmel a fűző felé intve. Nem válaszolt. Habozott, bár arcát nem igazán láttam. Mielőtt mondhattam volna valamit viszont, tétován lépett egyet előre. Bátortalanul emelte fel a kezét. Kikötötte a fűző aljánál a masnit. Végig ügyelt, hogy csak a szalagot érintse meg, mást nem. Elkezdte kioldani.
  - Sajnálom, hogy faggatalak. - utaltam vissza a pár perccel előbbi történtekre. A kabátomat magam előtt tartottam; éreztem, hogy már nem feszül annyira testemre a másik ruhadarab.
  - Nem tudhattad. - ennyi volt a válasza. Majd egy pillanattal később így szólt: - Készen vagy. Ugye csak ennyi? - nem fordultam vissza, csak bólintottam.- Rendben, akkor jóéjt.
  - Köszönöm, neked is. - tettem pár lépést a szobába, mielőtt ő hagy egyedül engem.  Hallottam, ahogy az ajtó bezáródik. Levetkőztem, majd felvettem a gyolcs ingecskét és beszédültem az ágyba, aztán vártam, hogy az álom hatalmába kerítsen.