Hol nem volt

Második fejezet - Adaline

 Orrfacsaróbb volt a bűz, mint bármelyik másik nyomorúságos napon. Előbb fulladtam volna meg a saját elhasznált oxigénemben, mint hogy ki kelljen nyitnom az ablakot. Terry viszont megtette helyettem is, de persze minden joga meg volt rá. Elvégre övé ez a patkányfészek. Nem becsmérelni akarom, tisztában vagyok vele, hogy csak ennyire telik, főleg úgy, hogy engem is ő tart el, de olyan szánalmasan gusztustalan ez a városrész, hogy csak undorodni tudok tőle. Ők pedig messze nem ezt érdemelnék.

Elpakoltam a takarómat és a párnámat a heverőről, majd a fürdőszobának nevezett helyiségbe fordultam. Volt ott egy piszkos tükör, amibe sosem néztem bele, egy kádnak nevezhető valami, egy alig működő csap, és egy szintén alig működő WC. Megmostam az arcomat, leszedtem a madzagra teregetett tiszta ruhámat, és magamra vettem. Jobban szerettem a nyarat, mint a telet, ilyenkor a kevesebb ruha is elég volt, tekintettel a fülledt melegre. Most is, mint mindig egy fehér trikóból és egy rövid farmerből állt az öltözékem. A hajam hosszú volt és gubancos, már egy ideje azon tépelődtem, hogy levágjam-e, de mikor rá került a sor, sosem tudtam megtenni. Ez volt az egyetlen, ami még a kicsi Adaline-ra emlékeztetett, ezt még nem voltam kész elengedni. 

Magamhoz vettem a szinte üres táskámat, csak néhány pénzérme volt benne, és megkezdtem a keddi rutinomat. Elmenni a feketepiacra, olcsón megvenni pár jóra való alkatrészt, kacatot, agyalni mit tudnék ügyködni belőle, tervrajzot készíteni, és innentől már szerda. Szerdán amilyen gyorsan csak tudom megvalósítom az ötletemet, csütörtökön, pedig a legális piacon eladom a szerkezeteimet. Aztán talán valaki megveszi. 

A szám és orrom köré kendőt kötöttem, hogy minél kevesebbet lélegezzek be a szennyezett levegőből, na meg bűzből. A főutcán volt érdemes közlekedni, ha nem akartad, hogy bármilyen módon is megsérülj. Ennek ellenére én sokszor levágtam az utat, hiszen kis alkatomnak köszönhetően, könnyen elbújtam, ha arra került a sor. Aznap minden simán ment.

A feketepiacon szó szerint mindenféle alak volt. A kedvenceim azok, akik egy gazdagabb környékről jöttek, hogy egy kisebb kedvezménnyel eladják az egyébként megfizethetetlen áruikat. A vicc az benne, hogy sokan bedőlnek és megveszik őket. Mindenki a legjobbat akarja, ha van mód rá. Én, Terry és Erin nem ilyenek vagyunk. Mi próbáljuk túlélni a mindennapokat, franc tudja milyen célból. 

Bekanyarodtam abba a bizonyos utcába, de meglepetésemre szokatlanul kevés árus volt kirakatva. Rossz előérzetem volt a mai vásárral kapcsolatban, de mit volt mit tenni, beléptem azon a képzeletbeli kapun.

Az első utam, mint mindig, Rosarie-hez vezetett, aki bár nem a legjobb minőséget kínálta, de olcsón. A lány csak pár évvel volt idősebb nálam, mégis szemei olyan beesettek voltak, mintha sohasem aludt volna életében. A haja feketére volt színezve, a ruhái is feketék voltak. Gondolom próbálta magától elriasztani az embereket, ami ezen a környéken nem számított hátránynak.

-Mi történt? - léptem az asztalához.

-Azt mondják ma ellenőriz a kormány. A beszarik ki sem pakoltak - válaszolta. - Hé, szereztem egy király szerszámos dobozt. Elraktam neked, tudom, hogy neked van rá a legnagyobb szükséged.

Elővett egy közepes méretű dobozt, amiben mindenféle eszköz sorakozott. Egész jó állapotban volt, sőt hasznosnak bizonyult.

-Mennyiért adod?

-12 cakk, szerintem megér ennyit.

-Adok érte tizennégyet. Nekem ennyit ér.

Kifizettem neki, miután nem találtam már érdekességet és továbbálltam. Kissé csalódott voltam, mert a kevesebb árus egyenesen arányos a kevesebb vétellel. Kreatívnak kell lennem.