Hol nem volt

Harmadik fejezet - Pheobe

-Bocsánat - böktem ki anya hosszas unszolása után nem nézve Jaymen csalódott arcába. A férfi bizalmatlanul méregetett, miközben úgy tett, mintha a viaszt kapargatná az asztalról.

-Ez nem volt szép húzás - mondta végül. Nem hagytam folytatni.

-Tudom, de ezt gondolom, és nem akartam hazudni. Nem hazudok, soha.

-Pheobe, senki nem kért arra, hogy hazudj. Én csak arra kértelek, hogy maradj észnél. Mindenkit összezavartál. Ez egyébként sem így működik. Nem az ünnepély közepén illik kijelenti azt, hogy ez az utolsó ünnepély. Érted már?

Értettem. Valóban butaság volt, de akkor sem bántam.

-Bocsánat - ismételtem.

-Ne tőlem kérj bocsánatot - jegyezte meg. Nagyot sóhajtott. - Csak ígérd meg, hogy többször ilyen az eszedbe sem jut. Légy figyelmesebb az emberekkel, hiszen ők feltétel nélkül bíznak benned.

-Bocsánat - tripláztam meg. - Helyrehozom.

Jaymen szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolhatta magát, mert csak bólintott. Helyre kellett hoznom, akkor már az én felelősségem volt.

***

Anyám, felelősségteljesnek lenni nem volt kafa! Sőt, kifejezetten arra buzdított, hogy próbáljak meg valami génmódosítást végezni magamon, ami által visszafejlődhetek, mondjuk úgy hét évet. Ideális lett volna visszamenni azokba az időkbe, amikor még csak én meg a könyvek voltak. Nem kellett végigmásznom egész Melódián, hogy minden egyes embertől bocsánatot kérjek, amiért tiszteletlen voltam szeretett unokahúgom emlékével szemben. Őszintén sajnálom - mondogattam egész áldott nap. Elvégre megérte fáradoznom, mert mindenki sajnált ezután, ahelyett, hogy dühös lett volna rám. No, nem a sajnáltatás része tetszett nekem, hanem az, hogy így mindenki szívébe beloptam magam ismételten. A sajnálatukat mondjuk igazán visszafoghatták volna, mert rendkívül gyűlölöm azt a bizonyos tekintetet, ahogy rám néztek akkor. Sajnálom én eléget magamat, meg Cayton, szükségtelen volt erre pazarolniuk az erejüket.

Időközben beesteledett. Egy napja volt az ünnepély, végre az is elmúlt. Bele sem mertem gondolni mi vár rám 364 nap múlva. Reméltem, hogy más lesz. Sőt, azt akartam, hogy minden más legyen. Minden. Bár ezt nem gondoltam át...

Cayton sétált be az ebédlőbe, miközben én a vacsorámat fogyasztottam. A haja fel volt borzolva, a szája pedig ravasz mosolyra húzódott.

-Mi van lökött? - kérdeztem két falat között.

-Ó, Pheob, majd nagyon is meglátom - rendezte le ennyivel. - Hé, amúgy poén volt a tegnapi. Büszke vagyok rád.

-Megőrültél? Az egy vétkes hiba volt, hogy képzeltem? - forgattam a szemeimet. Cayton csak nevetgélve továbbállt egy doboz sütivel a kezében. Ha ezt anya látta volna, nagy valószínűséggel tartott volna egy előadást az egészséges életmódról és arról, hogy a cukor milyen mérgező is valójában. Csak tudnám, hogy minek tart itthon akkor sütit? Vagy hogy miért eszi sunyiban? Néha nem értettem a szüleimet. Bár ha őszinte akarok lenni; soha nem értettem őket.

Miután befejeztem a sült zöldségeim fogyasztását, elmosogattam, ugyanis aznap rajtam állt a sor, majd bevonultam a szobámba, hogy kiélvezzem a jól megérdemelt pihenésem. Kár, hogy apa abban a pillanatban dobbant be.

-Cayton! - rivallt rá a bátyámra, persze csak olyan kedves hangvétellel. A szüleim sosem kiabáltak. - Hogy lehetsz ilyen?! Ezentúl büntetést kapsz, megesküdöm.

-Mi történt? - nézett ki anya a nappaliból. Nem izgatta magát különösebben. Már megszokhattuk. Én ott álltam a küszöbön a szobám előtt, arra várva, hogy kiderüljön mit csinált már megint Cay. Reméltem ezúttal is valami vicceset, nem inkább botrányosat. Ő így élte ki magát, bármennyire is hihetetlen.