Hol nem volt

Nyolcadik fejezet - Adaline

Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz igazi otthonom. Nem akarom alábecsülni az előző kis lakásunkat Terryvel és Erinnel, de az kevésbé volt barátságos vagy kényelmes. Hova tovább koszos volt, büdös és szűk, mindenhol. Bár, ha még nem is tökéletesen, de funkcionált számunkra és legalább volt valami a fejünk felett, de ami az árva otthont illeti, az egy másik kategória. Ott volt légterem, levegőm és aminek létezéséről addig nagyon nem is tudtam; magánszférám. Magány - milyen drága és kiváltságos érzés! Egyedül lenni, bárcsak mindig egyedül lennék! Hiszen akkor talán nem tennék kárt senkiben, teljhatalmam lenne és azt csinálhatnék, amit csak akarok.

De a világ milliókkal együtt forog, és a vágyak azért vágyak, mert tudjuk, hogy sosem válhatnak valóra. Különben már teljesültek volna. Így élek én a vágyak világában.

Terryvel együtt megjavítottunk pár elromlott masinát a házban. Margaret néni és a fogadott gyerekei nem értettek a mechanikához, e indokkal pedig Terryt befogadhatta, mint karbantartó. Bár Terry sem volt hozzáértő technikus, mindig azt hajtogatta, hogy a gépek okozzák majd az emberiség vesztét, és amúgy sincs értelmük, akkor épp rá volt szorulva, hogy támogassa a őket. Ezért voltam neki ott én; én utasítottam, ő pedig végrehajtotta. Csapatmunka és legalább elfoglaltam magam.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi ér engem, de amióta a Centaurusban tanyáztunk többször megesett, hogy unatkoztam. Őszintén szólva nem sok mindent lehetett csinálni, szó szerint csak éldegéltünk. Néha Quinn, Goliat és Gabe elhívott magával, de én nem szívesen lófráltam az utcákon szórakozás gyanánt. Ők persze folyton odakint csavarogtak. Délelőtt bevásároltak, elvégezték a nekik szánt munkát, talán ettek is, majd felszívódtak és csak késő éjjel jelentek meg néha kissé becsiccsentve. Goliat inkább nagyon becsiccsentve. Én mindeközben agyaltam, nem volt mi mást tenni. Gondolkodtam például azon, hogy ki vagyok én, mert ijesztő volt, hogy még csak fogalmam sem volt róla. Én, Adaline kitudja honnan, kitudja mennyi idős és kitudja mit akar. Kitudja vajon?

A hűtőszekrény, hiába volt iszonyú vagány, nagyon problémás is volt. Napok óta próbáltunk rájönni Terryvel, hogy mi baja lehet, mikor néha-néha kikapcsol magától. Egyenlőre még nem ment, hiszen nehéz volt kiismerni azt, mikor sosem láttam azelőtt hasonlót. Egy igazi kihívás volt, ilyesmiken is agyaltam olykor.

-Pheobe, pihenned kéne - szólt rám nagy határozottsággal Goliat az egyik ebédnél. - Gyere velünk, kikapcsolunk kicsit.

-Köszönöm megvagyok így is - utasítottam el. Turkáltam csupán a zöldségek között, a napi háromszori étkezés teljesen felbosszantott. Minek ennyiszer enni? Ha jól láttam a szemem sarkából Quinn, Gabe és Goliat összenézett. A lány megköszörülte a torkát, mire én engedelmesen felnéztem rá.

-Figyelj, nem akarunk erőlködni, teljesen megértjük, ha nincs kedved hozzánk. Azért csináljuk, mert így próbáljuk meghálálni a sok segítséget - fejtette ki. - De akkor asszem neked csak egy köszi is elég, szóval köszi.

Ezúttal Margaret néni köhintett. Quinn megforgatta szemei, majd helyesbített magán.

-Köszönjük szépen.

Egy ideig néztem rá, próbáltam rájönni ezzel éppenséggel mit vár el tőlem, de kimerültem az ötletekből, így inkább folytattam a zöldségek rendezgetését. Mindnyájan engem bámultak és Gabe ráadásul még nagyon is megvetően.

Egyszerűen felálltam és otthagytam őket, egyetlen hang nélkül. Ezért szerettem volna egyedül lenni, pontosan ezért.

Később mikor immáron negyedjére is kiolvastam a narancssárga könyvecskét, Quinn sétált be a közös hálónkba és jól tudtam, hogy miattam jött.