Hol nem volt

Ötödik fejezet - Pheobe

Az időjárás már két napja szörnyűbb volt, mintha beköszöntött volna a komor és egyhangú ősz. A szél megállhatatlanul fújt, az eső pedig hol rákezdett esni, hol pedig csak a szürke éggel rémisztgetett. Kénytelen voltam előkeresnem a melegebb ruházatomat, különben naphosszat rázhatott volna a hideg. Így történt, hogy garbóba bugyolálva heverésztem az ablakomban, hogy végre beledughassam az orromat a kis narancssárga könyvbe. Már nagyon izgatott voltam, pedig még csak azt sem tudtam miért. Amióta apa megjavította a telefont, azóta egyre inkább érdekelni kezdett a régen használt technológia, ami valljuk be sokkal jobb volt, mint manapság. Azóta elvileg sok idő telt el, az emberi természet pedig megváltozott és más módszerekre hagyatkozott. A telefonos kommunikáció például szinte teljesen ki lett iktatva az életünkből. Legalábbis anya ezt tanította.

Igaz, a szemem majd leragadt az egész napos rohangálástól, amit Jaymennek kellett végeznem, a lelkesedésem kellően elég volt az ébrenlét. Kikukkantottam az ablakon, az egyre boruló eget kémlelve, majd egy elégedett lélegzetvétel után fellapoztam a könyvet.

Első lépések (amelyeket láb nélkül is megtehetsz) - olvastam. Azonnal elmosolyodtam. Valahogy tudtam előre, hogy ez egy kivételes könyv lesz. Gyorsan el is olvastam a sorokat, majd a sorok után a fejezeteket, egészen addig, míg már nem láttam semmit a leszálló éjben. Gyorsan lámpát gyújtottam, majd visszakuckóztam, hogy végigfussak a maradék két fejezeten is; Hogyan találd meg a társadat? (nem párkapcsolati tanácsok) és a Shh (remélem megbízható vagy). 

Mikor kivégeztem a kis narancssárgámat, egyfajta teljességet éreztem. Mintha ez után epedezett volna az éhes lelkem. A könyv szerzője úgy szólt hozzám, mintha különleges lennék, azt éreztette velem, hogy ki lettem választva. Ki lettem választva, hogy megépítsem a kommunikációját. Én pedig büszkén vállalom ezt a feladatot. Na jó, talán nem is olyan büszkén, hiszen ez szigorúan titkos. Nem nagyon volt szabad elkotyognom róla, hiszen az senkinek sem tetszett volna. Ahogy a szerző fogalmazott: a telefonos kommunikáció már kiment a divatból és egyenlőre még nem tért vissza. Vicces arra gondolni, hogy valamikor ettől függött az emberek élete - idéztem ismételten a könyvből.

Igaz, még mindig majd' leragadt a szemem, de az izgatottság sem hagyott alább. Amint ágyba bújtam, az agyam még továbbra is pörgött, sőt elterveztem hogyan is fogom másnap felépíteni a kommunikációmat. Na, meg azt is, hogy hogyan fogom másnap elcsamplizni apától a telefont, ugyanis szükségem volt rá. Szinte minden része kincset ért, nem nélkülözhettem. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ehhez hazudnom kellett, vagy legalábbis titokban csinálni mindent, ami egy szinten bűn volt. Szemtől szembeni hazugság, de azt hiszem ez a probléma ráért holnapig...

Csak hogy reggel sem tűntek a dolgok rózsásabban. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor ugyanúgy néztek ki. Előre bűntudatom volt a hazudozás miatt, és aligha bírtam kikelni az ágyból, mert amellett hogy izgatott, iszonyatosan aggodalmas voltam. Pedig azt akartam,hogy sikerüljön, kommunikációt akartam. Ezek alapján pedig nem kellett volna, hogy bármi is meghátráltasson. Így végül ez adott nekem elég bátorságot, hogy megtegyem. Mindig is tudtam, hogy a szabályokat nehéz betartani, és abszolút megértettem Caytont, amiért ezt soha nem tette, de én jó voltam. Mindig a szabályokhoz igazodtam, egészen az napig. Aznap hatalmam volt, szabadabb voltam, mint valaha bárki is. És mindezt egy könyv miatt. Tudtam én, hogy csodálatos kis alkotások ezek.

A reggeli közben kerültem mindenféle szemkontaktust és mikor anya és apa is megkérdezte, hogy mi bajom van, csak annyit feleltem, hogy lidérces álmom volt. Később rájöttem, hogy ez egy szörnyű ötlet volt, ugyanis nem bírtak leszállni a témáról és állandóan arról kérdezgettek, hogy máskor is volt-e már ilyen, miről szólt és hogy biztos ne vigyenek-e el Ernesthez, aki Melódia egyik doktora, hogy segítsen nekem a elűzni a terhes gondolatokat.