Teljes szívemmel

20.

Némán tekintettem utoljára a két festményre. Az egyiket évekkel ezelőtt készítettem, a másikat mindössze néhány órája. Az egyiken egy élő ember volt, mialatt a másikon egy halott. Az egyikük gyűrűjét az ujjamon viseltem, a másikét viszont egy láncon függve, mélyen elrejtve a ruhák alatt. Semmiben sem hasonlítottak egymásra, olyanok voltak akár a tűz és a víz. Csupán egyetlen dolog volt, amiben egyeztek, ez pedig az irántam érzett szerelmük.

Figyeltem Ahmed kiugró arccsontját, és a mindig nyugodt, kedvesen csillogó tekintetét, majd rápillantottam Chaz nyughatatlan, kék szemeire, amelyek olyan kiismerhetetlenül villogtak, megannyi titoknak őrzőiként, ahogy írisze szinte már pajzs volt a valóság ellen.

Magam sem tudtam, mit várok ettől az úttól, de valamiért reméltem, hogy megkapom a válaszokat a kérdéseimre, és talán arra is rájövök, hogy vajon végleg elveszett-e minden. Janis váratlan visszatérése ráébresztett arra, hogy még sok év távlatából sem késő újból megjelenni, hogy tisztázhassuk a dolgokat.

Kettőnknek pedig bőven volt mit megbeszélnünk. Elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon jó döntés volt-e akkor különválni? Ha egymásra nézünk, mindössze kihűlt érzésekre fogunk bukkanni?

Tényleg minden elmúlt maradéktalanul? Két külön világ elkerülhetetlen veszte volt a mi találkozásunk vagy annál jóval több?

Csupán remélhettem, hogy mindez ki fog derülni, ha ismét látom őt.

- Készen állsz? - kérdezte bizonytalanul a hátam mögül Yanina, aki éppen felhúzta Chuck kabátjának cipzárját. Mindenki azt mondta nekem, hogy egyedül menjek Alaszkába, Anya vagy Yanina még szíves örömest is vigyáztak volna Chuckra, de én inkább magammal hoztam.

Én sem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy mellettem kell lennie, mikor felkeresem az apját annyi év után.

Egy utolsó sóhajt megengedtem magamnak, ahogy a két férfi arcképére néztem, majd bólintottam. Igen, készen álltam arra, hogy szembesüljek egy új portréval, ami talán még annál is több meglepetést nyújt majd számomra, mint amennyire lelkiekben képes voltam felkészülni.

Ezért hátat fordítottam a képeknek, majd szembenéztem a családommal, a barátaimmal. Mind egy emberként álltak mögöttem, és tudtam jól, bármi is fog történni, ők visszavárnak engem. Ez a gondolat erőt öntött belém a folytatáshoz, ahhoz, hogy kilépjek az ajtón Chuckkal, beszálljunk a taxiba, majd pedig a repülővel meg se álljunk Alaszkáig. Búcsúzásképp utoljára átöleltem Miguelt és Yaninát, miközben a fülükbe súgtam:

- Ti sem éltek örökké, srácok. Egyikünk sem. Éljetek úgy, mint Ahmed, rendben? Mindig hallgassatok a szívetekre, és ne engedjétek, hogy az észérvek elvegyék tőletek a legnagyobb csodát...

Furcsán néztek rám a barátaim, de én csak mosolyogva integettem nekik a taxiból, amíg el nem tűntek az első kanyarnál, miközben Chuck az ablakra tapadt, akár egy plüssfigura. A lelkük mélyén szerintem mindketten tudták, mire gondoltam. Eleget éltek már egymás nélkül. Összetartoznak akkor is, ha hosszú ideje már más mellett kötelezték el magukat. Pontosan tudtam, hogy ez csupán ideiglenes megoldás. Én voltam erre a tökéletes példa, hiszen épp most készülök kideríteni, mi is lehet az igazság.

Fogalmam se volt, mit tartogathat számunkra a jövő, de egészen biztos voltam abban, hogy nincs elég időnk ahhoz, hogy ábrándok szerint éljünk. Nekünk a valóság kell, bármennyire is fájdalmas legyen az.

***

Olyan volt, mintha semmi sem változott volna az évek során. Mintha egyszerűen csak újraéltem volna a múltat. Ugyanazon az ócska gépen imádkoztam az életemért a végtelennek tűnő tenger felett, mint évekkel ezelőtt, és ugyanaz a félszemű pilóta irányította a gépet. Pontosan úgy forgott velem a világ, mint annak idején...