Teljes szívemmel

4.

Most minek tagadjam? Állandóan Chaz hangja zúgott a fejemben. Hogy senkinek se kellek, főleg neki, hogy csak egy ostoba liba vagyok, aki játssza az eszét, és csupán felvágni akar a tetoválásával.

A családom nem is értette, miért döntöttem hirtelen úgy, hogy többet be nem teszem a lábam a Sunsetbe, ahonnan végül Anyu hozta el a táskámat. Egy ideig kérdezősködtek, de aztán felhagytak vele, mert csak azt érték el, hogy rajtuk vezettem le a bennem tomboló feszültséget.

Hullámoztak bennem az érzések. Először kétségbe estem. Tényleg ilyen lennék?

Utána a nemtörődömség. Egyszerűen leszarom, mit mond, és kész! Mit számít nekem, hogy mit mond vagy gondol rólam az a flúgos pincérfiú? Ő se százas, az fix.

Majd az önutálat. Legszívesebben élve megnyúztam volna saját magam. Gyűlöltem a testem, ami ketrecként zárta be érzékeny, labilis lelkemet.

Aztán a Chaz iránt táplált utálatom tört felszínre. Mi a fenét gondol magáról ez a díszbunkó? Pusztán azért, mert észvesztően dögös, nincs joga másokat kritizálni. Nem is ismer engem. Gőze sincs arról, miket éltem át. Akkor meg milyen alapon ítélkezik felettem?

Tagadás. Azért sem vagyok májerkedő liba! Nem, nem, és megint csak nem. Én tudom magamról, hogy ki vagyok, Chaz Wolf véleménye pedig kicsit sem számít.

Bizonytalanság. Vagy talán mégis...

És ezek a felkavaró érzések pontosan ebben a sorrendben jöttek elő nálam, majd egy merő végtelenségben folytatódtak. Kétségbeesés, nemtörődömség, önutálat, Chaz utálata, tagadás, bizonytalanság, majd újból a kétségbeesés, és így tovább.

Mikor már három napja nem hagytak nyugodni kavargó gondolataim, elmentem futni. Muszáj volt valahogyan levezetnem a tehetetlen dühömet, különben egészen biztosan megbolondulok.

Egy ócska melegítő felsőben és farmer sortban, amin övtáska lógott, lófarokba fogott hajjal kezdtem el a parton szaladni, mint akit egy ágyúból lőttek ki. Fülhallgatómban a New Year's Day és Chris Motionless Angel Eyes című száma dübörgött. Mikor már fél órája futottam, megéreztem annak hatását. Mohón kapkodtam a levegő után, arcomon izzadság gyöngyözött, végtagjaim pedig bizseregni kezdtek, ezzel vészjóslóan jelezve testemnek a közelgő izomlázat.

Ám a lelkem továbbra sem nyugodott meg. Úgy háborogtak bennem az érzések, mint a tenger a viharban. Talán akkor se múlnának el ezek, ha egy egész maratont futnék végig. Chaz fájó szavai továbbra sem hagytak nyugodni. Tehetetlenül bámultam a semmitmondó messzeségbe, mialatt vártam, hogy légzésem normalizálódjon.

Igaza volt - állapítottam meg magamban keserűen. - Csak egy kis senki vagyok, aki unalmában nem tud mihez kezdeni az életével. Nincsen pasim, sem barátaim, soha nem járok el sehova. Az égvilágon semmi nincs bennem, amire büszke lehetnék... De ő talán jobb?

Fura, de ez a költői kérdés mintha egy kicsit megnyugtatott volna. Lehet, hogy nem kellek talán senkinek igazán, de nem vagyok furább, mint Chaz Wolf. Ha rosszat mond rám, az megbosszulja magát, hiszen a magunk különc módján hasonlítunk, így pedig a bántó szavai visszaverődnek rá, akár a fény az üvegről.

De én vele ellentétben nem voltam hajlandó beletörődni ebbe a ténybe. Kezdeni akartam magammal valamit. Valamit, ami nem rombol le engem belülről, hanem épít bennem valamit.

A sétányon kezdtem el bandukolni, egy ideig céltalanul. Utamat égig nyújtózó pálmafák szegélyezték, a naptól izzó levegőben pedig ott lehetett érezni a mentolos cigaretta émelyítő illatát az óceán mindent megtisztító sójával. Egy lágy szellő suhintott végig rajtam, mintha valaki csak barátian megsimogatta volna a hátam. A malibui lakosok és a turisták mind a maguk útját járták, holott minden ember útja végül ugyanoda vezet. Csak hát addig még szeretnék hinni, hogy mi irányítjuk az életünket. Mekkora baromság!