ATTENTION♡

1x1

Megint ugyanabban a sötét, mostanra már kihalt raktár épületben van Heather Hill, ahova csupán csak a hold szemerkélő fénye jut be az ütött- kopott, kitört ablakokon keresztül. Dohos, poshadt szag lengi körül a helyet, amit a lány egy undort jelző fintorral díjaz. Léptei viszhangzanak az üres épületben amint lassan korsózik a hideg betonalapon.

-Heather, Állj meg!-  ismeretlen, karcos hangot. Egy korabeli fiú áll mellette. Rövid, barna fürtös haja a szemébe lóg, ami meglehetősen sötéten csillan fel. Szemei alatt karikák, az arca be van esve. Szinte már ijesztő látványt nyújt a fekete és szürkés árnyalatú ruhákba burkolózott gyenge, nyeszlett teste. Nem látszik egészségesnek. Fáradtnak, kimerültnek tűnik. Használtnak.

Egyenesen a szemébe néz, amiből komolyság sugárzik. Ebben a pillantban egy meglehetősen szokatlan melegséget érez a mellkasában,a fiú szemeiben való mélázás megnyugtatja. mintha ismerné őt, mégsem tudja hova rakni.

-Mi a baj?- kérdezi suttogva.

-Nehogy megmozdulj!-sziszegi a fiú.

A lány nem érti hogy miért, de követi az utasítást. Egy tapottat sem moccan. Csend van, ijesztő csend. Az egyetlen dolog amit hall az a kettejük légzése,ami kicsit sem nevezhető nyugodtnak. A barna hajú alak akármennyire is próbál higgadtnak tűnni, reszket. Zavaros pillantásokat vet az ajtóra és az ablakokra, majd hangosan nyel egyet.

-Már jönnek!- zihálja.- Figyelj...-esik gondolkodóba. Majd pár másodperc múlva egy nagy sóhaj kíséretében folytatja: -Ha azt mondom hogy futás, az összes erődet összeszeded és amilyen gyorsan csak tudsz, kifutsz azon az ajtón és meg sem állsz! -mutat a velük szembe lévő nagy vasajtóra.

Heather tépelődik. Miért kéne futnia? És mégis meddig? Ki vagy mi elől?

-Megértetted?- mordul rá a fiú ami kizökkenti és válaszra kézteti.

-I-Igen. -dadogja.

A csendet a hátuk mögött lévő ajtó kicsapódása zavarja meg,

Nyel egy nagyot majd meghúzza a ravaszt. A dördülés után a fiút a lökéshullám és a golyó ami látszólag a tüdejébe fúródott, a földre tasztítja. A lövés hangosan visít fel, viszhangzik az épület. A vörös hajú lány kissé megugrik, azt kívánja bárcsak ne lenne itt. Neki kellett volna ezt megakadályoznia? Meg védhette volna?

-Még mindig nem fogod fel mit veszítesz...- nyöszörgi mosolyogva,majd az első adag felköhögött vértől elhalkul. Fájdalmas,mégis meglehetősen nyugodt haláltusája alig pár perc alatt lezajlik. Köhögései közepette a plafont vizslatja, miközben az oxigén egyre csak fogy a testéből, majd eszméletét veszti. Vér borítja a szürkés árnyalatú pólóját,a karjait, a fekvő helyéül szolgáló hideg beton alapot és az arcát is. A leadott expanzív lövedék épp elég roncsolást vitt véghez a testén belül ahoz, hogy alig 4 perc elteltével meghaljon.

-Á!- kap a bordáihoz Heather,amik között hirtelen szinte elviselhetetlen fájdalmat érez. A szúró érzés egyre csak erősödik, egészen addig a pontig amíg a levegő vétel is nehézséget jelent. Majd egy fájdalmas köhögő roham tör rà,amit meglepően sok vér is követ. Körbenéz, furcsànak találja hogy senki sem próbál segíteni,de a helység elsötétült. Az egyetlen fény forrást a hold egy ablakon való beáramló fénye jelenti ami egyedül a pár méterre előtte fekvő holttestet világítja csak meg. A raktár elhalkult, minden nyugodt. Ijesztően nyugodt. De ahogy rávetül az a szemerkényi fény, már-már szépnek tűnik. Sőt... gyönyörűnek. Élettelen arca sápadtan fénylik a sötét helységben, szinte bevilágítva azt. Nem érez ellenszenvet iránta. Ahogyan az itt eltöltött percei alatt sem éreztem. Inkább furcsa kötődést. Mintha ismerném,de nem tudom hogy hova is rakjam. Meg kellett volna védenem? De mégis mitől?Mellkasomat hirtelen egy nehéz teher húzza le, az agyam kattog. Ezek nem az én érzéseim. Teljesen idegenként hatnak az elmémben,szabadulni akarok tőlük. Ismerem. De honnan? Talán szeretem is. De miért? Egy-Egy hirtelen emlékkép bevillódzása alkalmával mintha magunkat látnám,amihez egy erős érzés is csatlakozik,de túl zavaros. Honnan jönnek ezek a képek? Megtörténtek volna? De akkor miért pont most emlékszem ezekre? Miért most érzem azt a meglehetősen erős kötődést ami köztünk van? Rengeteg a miért, és én mégsem tudok megválaszolni egyet sem. Minden zavaros. Talán ugyanaz történik velem is,mint vele? Meglőttek volna? De hogyan? Mikor?
A ruhámon és testemen elhatalmasodó vértócsa azt jelzi hogy én is hamarosan arra a sorsra jutok mint Ő. A fájdalmam nem enyhül, az egyre súlyosbodó vérveszteségtől pedig csak egyre rosszabb. Kótyagos a fejem és a szemeim sem igazán akarnak fókuszálni. Kihasználatlanságuk miatt lehunyom őket. De én is a betonon kötök ki. Fejem nagyot koppan, a kemény helyre való érkezéstől. Viszont most újra olyan békés lett minden. A légcsöveimet megtöltő felhalmozódott vér már nem fájdalmas. A köhögés könnyű, a testem is. Akár lebegni is tudnék... erőt veszek magamon,kinyitom a szemeimet,mikor azt veszem észre hogy ugyanott ért bennünket a sérülés,de nem aggaszt hogy hogyan vagy miért. Ezzek az aggodalmak már megszűntek. Jelenleg csak az érdekel hogy mégegyszer utoljára láthassam az arcát. Amiről akár ódákat is lehetne zengeni, olyan tökéletesen felépített. Még halálában is gyönyörű. Eufórikus érzés kerít hatalmába a ténytől hogy ez az utolsó dolog amit megszemlélhetek,majd lassan kezdek fáradni. Gondolataim,emlékképeim elfogynak. Szemeim elfáradtak,maguktól csukódnak le. Átadom magam az örökös sötétségnek, az ő oldalán. Dylan oldalán, és ez így tökéletes...