-Van egy új iskola társad igaz? -kérdezi aggodalmasan.
- Ez ... furcsa. -sóhajtok. El akarom kerülni a beszélgetést, ha arról van szó, hogy faggatni akar arról, hogy ki ő.
-Kerüld el! A közelébe se menj! -Na, erre pont nem számítottam.
- Egy órákra járunk, nem tudom kiküszöbölni ...
- Kerüld el. -fürkész aggódóan.
-Anya ő az a fiú aki ...
-A biztonságod érdekében a 3 méteres körzetébe sem mehetsz! Az órákon nyilván nem érdekel, de a szünetekben kerüld el! Nem akarom hogy bajod essen.
- ismered őt?
- Tudok róla pár dolgot.
-Mondjuk már úgyis megszoktam hogy egy kiszorított, antiszociális senki vagyok! -nevetek fel.
-Normális életet akarsz továbbra is? Akkor elkerülöd!
-Nem tűnik rossz embernek. -vonok vállat.
-Beszéltetek?
-Csak azt mondta, hogy látja rajtam, hogy nem tudok aludni. De nem szóltam hozzá.
-Helyes. Van házid?- Kérdezi mostanra már teljesen nyugodt hangnemben.
- Mindig van. -huppanok le az ágyra.
-Akkor pihenj egy kicsit és utána csináld meg. Csinálok neked egy szendvicset. -puszilja meg a homlokom majd kisétál a szobából.
Tipikus anya. Az egyik pillanatban még idegesen pampog, majd egy másikban puszilgat. Aggódik értem ... de még soha senkitől sem tiltott el! Főleg nem már az első nap mikor még nem is ismerem az illetőt!
Tuti hogy köze van az álmomhoz. Érzem. Miért tiltott volna el tőle? Az arc kifejezéséből könnyedén rájöttem, hogy ez korántsem arról szól, hogy egy rossz gyerek, aki rossz hatással lenne rám. Egy fenét! Ez annál sokkal összetettebb. Ismerem anyámat és csak úgy nem szimatolja ki hogy új fiú jött a iskolába! Ő tudta, hogy Dylan idejön ...
***
- Tessék, a szendvicsed! -lép be egy tányérral és rajta az imént emlitett szendviccsel a kezében.
-Anya. Van valami köze az új gyereknek az álmomhoz? -vonom kérdőre.
-Mi lenne? Ezt nem értem. Kéne? -néz értetlenül.
-Ha nem szakítottál volna félbe az előbb, akkor tudnád, hogy azt akartam mondani hogy kiköpöttül az a fiú, aki az álmomban van!
-Tényleg? - kérdezi félénkén és átlátszóan. Látom rajta hogy valamit titkol.
-Anya. Mit titkolsz? -fürkészem kíváncsian.
-Mit titkolnék? Annyit kértem, hogy kerüld el a gyereket! Semmi több!
-Most menj ki jó? - kérem meg halkan.
-Előbb gondolkozz el a dolgokon, Heather.- Ezzel a szendvicset az íróasztalomra teszi ahogyan azt kértem, majd kisétál.
* 2 héttel később *
2 hét telt el. Azóta fel sem hoztuk a témát és próbáltam eleget tenni anya kérésének. Ami nem mondanám hogy úgy sült el ahogy azt akartam, mivel Dylannel néha szoktunk beszélgetni.Sőt! Mostanában egyre többet. Ami kezd nyomasztani... magam sem tudom miért és értetlenül állok az egész dolog előtt hiszen azt hittem hogy idővel majd enyhül ez az érzés mikor meglátom őt, de inkább csak erősödik.
Az álmom egyre inkább kezd torzulni és napról-napra kipihentebbnek érzem magam. A torzulás alatt zömében annyit értek hogy a legtöbb történés egyre inkább kezd logikátlannak tűnni, amolyan se eleje, se vége sztori. Mint a normális álmok. Egy logikátlan össze-visszasággá növi ki magát. Amihez megint csak értetlenül állok. Anyának elmondtam viszont ő is csak hallgat és nem akar mondani semmit. Megintcsak érzem hogy titkol valamit és ki kell derítenem hogy mit.
Jelenleg csütörtük van.Az utolsó órámon ülök és unottan nézek magam elé miközben a fizika tanár meglepően nagy lelkesedéssel próbálja az agyunkba paszírozni azt a sok-sok okosságot ami a fizika rejt magában. (érzitek az iróniát,igaz?) Mindig is egy oltári nagy baromságnak tartottam olyan dolgokat tanulni amik abszolút nem érdekelnek és ebből kifolyólag nem is fogom alkalmazni az életben.
Mr. Frewen ahogy azt már említettem, lelkesen illusztrálja azon a tipikus sötét zöld kissé már idős, néhol elvásott táblán az imént bemutatott kísérletet. Az ötvenes éveiben járó,őszülő, kedves arcú férfi pár éve kezdett tanítani az iskolánkban. Mióta meghalt a felesége tüdő embóliában akit majdnem 2 évig ápolt, teljesen beletemetkezett a munkájába és a kizárólag fekete ruhákból álló öltözékekbe. Még egyszer sem láttam őt színes ruhában. Az egyszerű fekete nadrág és a hozzátartozó bő ing csaknem a védjegyévé vált.
Üres füzettel és teljes nyugalommal üldögélek és nézelődök. Természetesen nem én vagyok az egyetlen aki ezt teszi. Van aki az ablakon néz ki felé ami az igencsak forgalmas utcára tekint, van aki a telefonján pötyög az asztal alatt vigyázva hogy a tanár ne vegye észre és vagyok én. Aki csak ül és gondolkozik. Tipikus Heather...
Az órát egy erőteljes kopogás zavarja meg amire a kis társaság valamennyi tagja a hang irányába kapja a tekintetét. Pár másodperc múlva kissé nyikorogva kinyílik a régi, fehér, fából készült ajtó és egy húszas-harmincas éveiben járó,számomra ismeretlen, borostás, jól öltözött férfi lép be.
-Jónapot! Elnézést hogy megzavarom az órát, Heather Hill-t szeretném elkérni. -a nevem hallatára felkapom a fejem és meglepődötten nézek az illetőre. Sosem láttam még őt...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ha tetszett és szeretnél folytatást azt kérlek jelezd!
