A festőállvány túloldalán

5. fejezet

Tobirama végül elég sokáig náluk maradt, és hála a szakácsnő finom invitálásának még vacsorára is meg lett hívva, az a szemét pedig nem utasította el. A jelenléte még mindig bosszantotta, de most már sikeresebben uralkodott magán. Adott neki egy esélyt, szóval ehhez fogja tartani magát, és véletlenül sem a Senju, hanem Izuna kedvéért. Aztán mikor végre távozott próbálta azt a kis búcsú csókjukat sem észre venni, ami saját bevallása alapján vagy öt percig tartott. Neki ne merje senki azt mondani, hogy nem elég elnéző.

A másnapja viszont jól indult, és telt, valahogy feldobta, hogy újra mehet Deidarához. Úgy gondolta, az azért túlzás, hogy egész nap azt várta, mégis számtalanszor eszébe jutott. Majd végre eljött a várva várt délután, ő pedig nyitott volna be a rajzterembe, de megelőzték, az ajtó nyílt, és szembe jött vele Deidara.

- Oh - lepődött meg a szöszi.

- Mi az, nem számítottál rám? - vonta fel a szemöldökét.

- De, igazából épp utánad indultam. Sajnálom, de ma mégse jó nekem - közölte.

- Huh? Mért is?

- Közbe jött valami - szabadkozott. - Majd máskor jössz.

- Mi az, ami miatt képes vagy lerázni engem? - méltatlankodott.

- Tulajdonképpen elég sok minden - kuncogott. - De ma éppen szereznem kell magamnak egy öltönyt, vagy valami normális ruhát. Elég sürgős, holnapra kell.

- Nocsak, mire fel? - vonta fel a szemöldökét, mire a szöszi fintorgott.

- Hát, nem mintha sok közöd lenne hozzá, de anyum unokatestvérének a fia eljegyzési partit ad, és így elég hirtelen jelentették be, nekünk meg persze el kell menni, úgyhogy most rohangálhatok valami normális ruha után - magyarázta, nem a leglelkesebben. - Szóval bocs, de ma nem lesz jó, azt se tudom hol találok ilyen boltot.

- Segíthetek - ajánlotta fel hirtelen ötlettől vezérelve. Deidara kétkedve nézett rá.

- Ne sértődj meg, de valahogy nem akarok ruhákat próbálgatni veled.

- Pedig segíthetnék öltözni - biggyesztette le a száját megjátszottan, majd gyorsan a tárgyra tért, a szőke arcát látva. - De igazából tényleg tudok segíteni. Általában nem ezzel a csajozós dumával szoktam randikat kicsalni, de Uchiha lévén kénytelen voltam megismerni pár öltönyös boltot.

- Először is - erőltet nyugalmat magára, ami Madarának nagyon tetszett. - Véletlenül se képzeld randinak. Másodszor, remélem tudod, hogy én nem vagyok milliomos palánta. De ha tényleg tudsz olyan helyet, ami árban is normális - itt habozott kicsit. - Akkor jöhetsz. Szeretnék gyorsan túl lenni a dolgon.

- Ezt megbeszéltük - vigyorodott el. - Mivel megyünk?

- Csábít, hogy azt mondjam busszal, és elijesszelek az egésztől - sóhajtott Deidara, és megindult kifelé az iskolából. Követte.

- Busszal szoktam iskolába jönni - közölte, és élvezettel nézte a kapott meglepett arcot.

- Hát, erre nem számítottam - jegyezte meg a szöszi. - A nagy Uchiha Madara buszozik?

- Vagy gyalogol - bólintott, bár már kicsit kelletlenebbül. - Van autóm, csak nincs sofőr.

- Várjunk - torpant meg Deidara, és gonosz mosoly kúszott az arcára. - Csak nem? Nincs jogsid?

- És akkor mi van? - fintorgott. - Megbuktam párszor, a vizsgáztató egy igazi seggfej volt, és alapból nem bírt, szóval esélyem se volt. Aztán meg mindig őt kaptam meg újra, szóval inkább hagytam a francba.