Álmomban már láttalak

Második napon

Sietni akartam, hogy minél előbb végezzek, s főleg hogy ne ázzak szarrá. Hiába siettem, az eső úgy elkapott, hogy egy pillanat alatt, szó szerint, bőrig áztam. Na de akkor már nem siettem. Minek? Szépen összeszedtem a szemetet, lett is két zsáknyi, aztán mind a suli falánál lévő kukába került. Ezután már teljesen nyugodt lelkiismerettel indultam el haza. Röhejes látványt nyújthattam ahogy sietés helyett halál nyugodtan sétáltam a szakadó esőben ahelyett, hogy rohantam volna mint mindenki más, fedett helyet keresni. De nem érdekelt époen, hogy ki mit gondol. Úgy éreztem nyugodtnak magam s ugy tudtam csak nyugodtan gondolataimba temetkezni.
Mondanom sem kellene talán, de mikor hazaértem nem várt senki, csak egy hangüzenet a telefonon amiről már kaptam pár értesítést. Unottan, de meghallgattam. Anyám volt az s csak annyit akart, hogy mennyire sajnálja, de üzleti ügyben el kell utaznia, de hagy nekem pénzt a kártyámon meg lesz a szokott helyen. Legszívesebben falhoz vágtam volna a telefont, de nem tehettem s nem is tettem. Elmentem inkább tusolni, aztán mivel nem volt hangulatom főzőcskézni, ettem egy kis maradékot a tegnapi főtt ételből. Ezután csak elvonultam szobámba. A szokottól eltérően csak lefeküdtem s a plafont kezdtem el tanulmányozni amin sötétben világító csillagok vannak.
Elgondolkoztam.
Vajon így lesz eztán mindig? Anyám itt hagy mint egy semmire nem jó dolgot? Az egyetemen is utálni fognak?
Jó ideig csak forgolódtam. Aztán persze sikerült elaludnom.
Másnap ugyanúgy kezdődött minden. Annyi kivétellel csak, hogy óriási tüsszentést követően azt hittem le fog esni a fejem. Remek. Tehát megfáztam. Ki az a hülye aki mondhatni nyár közepén megfázik? Hát én! Ehhez mérten morcosan keltem fel s végeztem el reggeli teendőim, öltöztem s indultam az iskolába. Egy köteg papírzsebkendő lett a legközelebbi barátom egész úton, s persze az egyetemen is.
Perszehogy kaptam kisebb nagyobb beszólást a rózsaszín törpétől s egy szintén törpe, de zöldes hajú egyéntől.
Igyekeztem őket figyelmen kívül hagyni. Sikerült is, egészen addig míg egy óra el nem maradt s helyette elengedtek mindenkit. Akkor történt egy kisebb baleset velem. Amint azt mondták, hogy mehetünk én pakoltam is össze dolgaim, hogy aztán majd felálljak és hazamenjek. Eddig ok is volt. Na de amint megemelkedtem meg is szédültem, aztán meg a szó legszorosabb értelmében kizuhantam padomból. Hallottam pár aggódó szót, s pár gúnyolódót is, de képtelennek éreztem magam bármiféle reakcióra. Igazán gyengének éreztem magam. De, azt érzékeltem, hogy két erős kar mrgfog s felhúz, felvesz engem a földről. A következő kép ami fogad az már az egyetem orvosi szobája, annak is a plafonja amivel szembe találom magam. Fejemhez is kapom kezem, fel is sóhajtottam, mire egy kedves ám morcos hang szólalt meg valahonnét.
- Látom ébren vagy már. Hogy érzed magad? - a hang tulajdonosa közelebb is jön s így láthatom arcát is már. Egy középkorú féle nő az, óriásira felfújt hajkoronával.
- Fáj a fejem, nagyon. - hangom csak picit fura, de betudom megfázásomnak.
Szavaimra a nő az egyik szekrényhez megy, kivesz egy dobozt, majd abból egy szem gyógyszert, aztán enged vizet egy pohárba s odahozza nekem. Addigra már meg mertem mozdulni, felültem.
- Ezt vedd be, fájdalomcsillapító. - magyarázza s én közben elveszem tőle a gyógyszert amit beveszek s le is küldöm torkomon egy kis vízzel - Nos, most hogy ez megtörtént szeretném tudni tudod e miért vagy itt.
- Tudom. Legalábbis azt hiszem tudom.
- Akkor gondolom azt is tudod, hogy a magas lázad miatt ájultál el. - bólintottam, hogy igen, de közben nem gondoltam hogy így lett volna, hisz nem éreztem magam lázasnak - Aludtál egy keveset ami remélhetőleg jót tett. Kapsz egy igazolást mára. - kezembe is nyomott egy papírt miután elvette a poharat - De ha nem vagy jól holnap sem akkor menj orvoshoz. Rendben? - bólintottam ismét - Hát akkor úgy hiszem, ha úgy érzed nem lesz baj, akkor én el is engedlek.
- Kérdezhetnék előtte valamit? - tudnom kell.
-Természetesen. - fura ez a nő. Na mindegy.
- Hogy kerültrm ide? Úgy értem ki hozott ide? - két kérdés volt, de lényegtelen.
- Oh, ezt majdnem el is felejtettem mondani. - még mindig fura nekem, de lehet csak a haja miatt - Az egyik felügyelő felsőbb éves diák. Azt mondta a társaid túl rémültek voltak cselekedni. - na ez az amit nehezen hiszek el.
- Megtudhatnám a nevét? - kíváncsi vagyok azért.
- Persze. A neve Kim Nam Joon. A szőke hajáról fel fogod ismerni.
- Köszönöm szépen. - nem érzem jól magam, de haza akarok menni - Akkor én szeretnék menni és otthon pihenni.
- Rendben. Menj. De tudd, hogy ha orvosi segítségre van szükséged engem itt bármikor megtalálsz. - hát tényleg kedves a fura haja ellenére is.
- Köszönöm még egyszer. - fel is keltem az ágyról s kicsit meghajoltam a nő felé - Viszontlátásra.
Elköszönés után hagytam is el az orvosi szobát. A folyosón viszonylag csend uralkodott. Ezért aztán nyugisan indulhattam el, táskámmal mert hogy az is ott volt velem valamiért, pedig azt hittem a teremben maradt, a kijárat felé. Az út odáig hosszú volt, mégsem találkoztam össze, pár vihogó lányon kívül, senkivel. Aztán az udvaron, parkon át már több ember is lézengett. Mind el volt foglalva a saját kis világával, ahogyan én is.
Mivel gyalogolni nem volt túl sok kedvem, így, miután kiértem kapun kívülre, utam a legközelebbi buszmegálló felé vezetett. Ott is rögtön leültem az egyik kis padra. Fáradtnak éreztem magam, s úgy voltam vele pihenek picit míg a busz megérkezik. Pihentem is míg mellém nem ült valaki. Oda se kellett volna figyelnem, hogy ki az, de én bolond megtettem. Abban a pillanatban kissé ledermedtem, aztán meg meglepődtem. Úgy bámultam a mellettem ülőre mintha holmi űrlény lenne. De nem az volt és én is feleszméltem s el is fordítottam fejem.
- Hazakísérlek. - mondta és én ismét csak ledermedtem.
Mi a fenét akar tőlem? Csak nem meg akarja torolni a rózsaszín törpét ért támadást?
Félek.