Álmomban már láttalak

Kétségek

- Igazán nem kellene fáradnod. - magam sem értem honnan volt merszem hozzá szólni. De bátor akartam lenni, vagy legalábbis annak mutatni magam.
- Ez lenne a dolgom. - ekkor esett le, nem is tudom miért nem előbb, hogy ki ül mellettem - Vagy valami olyasmi. - kicsit úgy tűnt nincs ínyére a dolog.
- Öhm... Namjoon igaz? - bólintott - Köszönöm amit értem tettél.
- Már mondtam... - sóhajtott.
Én ekkor álltam fel. Egyrészt mert jött a busz, másrészt mert megláttam felénk közeledni azt a bajos társaságot akik miatt én beteg vagyok. Amint megállt a busz én úgy ugrottam fel rá mintha csak kergetnének s mintha semmi bajom nem lenne. Reméltem senki se fog utánam jönni. De hát miért is legyen szerencsém, perszehogy azok a majmok elérték a buszt. Futva, de legnagyobb szerencsétlenségemre elérték. Azonnal világossá vált, hogy Namjoon is közéjük tartozik. Lehetetlenség volt észrevétlen maradnom, így jobb híján csak nem néztem feléjük és igyekeztem nem telibe tüsszenteni senki körülöttem lévőt.
Mire oda jutott az idő, hogy le kell szállnom, az utolsó zsepim használtam fel. Ezért, miután leszálltam a buszról, utam nem hazafelé vettem, hanem az egyik bolt felé ahol beszerezhetek egy zsák zsepit. Szükségem is lesz olyan sokra úgy érzem.
Egy kis időre el is feledkeztem az engem vélhetően követőkről. Egész addig nem is gondoltam rájuk míg meg nem láttam egyiküket felbukkanni a boltban ahová bementem. Nagyon hamar kiderült, hogy bizony tényleg követtek engem. Ketten az egyik kasszás csajt fűzték, ketten az ajtón kívül voltak és cigiztek, míg a maradék kettő, előttem s mögöttem álltak a sorban a masodik kasszánál.
Nekem végem. Elbújni se tudok. De.. végülis minek? Úgyis elkapnának egyszer így jobb túlesni hamar a dolgon. Ezért aztán ha féltem is igyekeztem normálisan viselkedni. Amint sorra kerültem fizettem, majd a kért s kapott szatyorba pakoltam a vett dolgokat, aztán azzal idultam el ki a boltból. Hogy mi történt eztán? Komolyan? Semmi. Az égvilágon semmi. Nem szólt hozzám egyik sem a bandából, fel sem löktek. Túl gyanús is volt. Persze tudtam, s éreztem is, hogy követnek. Nem néztem hátra, de valahogy éreztem.
Ez csak addig tartott míg el nem értem otthonom.
Nem éreztem túl jól magam és már az fájt, hogy nem tesznek semmit. Félreértés ne essék, nem vágyom verésre, de inkább tegyék meg, hogy így... mondhatni terrorizálnak. Fel is sóhajtottam aztán az ajtóhoz érve hátra néztem. Sehol senki, legalábbis nem láttam senkit. Nevetséges vagy Jungkook! Pedig komolyan azt hittem követnek. Ismét sóhajtottam, majd visszafordultam az ajtó felé, hogy végre kinyissam azt. Csak hát nem jött össze. Megremegett kezem, el is ejtettem a kulcsot. Morgolódtam egy sort és lehajoltam érte. Vagyis, inkább csak akartam, testem ekkor gondolta úgy, hogy pihennie kell, s így ennek végereményeképpen megszédültem és a földre zuhantam.
Egy kicsike időre elájulhattam, vagy csak nem rémlett minden, de a következő kép ami fogadott az már a nappalink plafonja volt s egy kéz ami egy vizes törlővel törölgeti arcom. Valamiért nem tudtam elképzelni, hogy anyám lenne az, ő nem lehet itthon. Amint ezt realizáltam úgy ugrottam fel mintha legalább nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. Akkor ért csak az igazi sokk mikor megláttam ki is a kéz tulajdonosa.
- Te.. hogy.. mit.. - dadogtam és közben igyekeztem a lehető legtávolabb húzódni tőle - Menj... menj el.
- Egy kösz is megteszi. - mondta ijesztő komolysággal, közben úgy tette le a törlőt kezéből, hogy végig rám nézett. Felsóhajtott, majd közelebb ült hozzám, mire én lehunytam szemeimet és vártam az ütést. De nem történt semmi. Ezért félve, de felnyitva szemeim rá néztem. - Nézd, nem kezdtük a legjobban, de... én nem akarlak bántani. Igazából a többiek se, de mikor megtudtuk, hogy egy okostojás lesz az új osztálytársunk, aki még fiatalabb is mint mi.. hát kicsit kiakadtunk. - megvakarta kissé tarkóját - Khm.. szóval mi lenne ha elölről kezdenénk? - ez megbolondult? Nem ver át. Nem hiszek neki. - Kim Seok Jin a nevem, de nyugodtan hívj csak Jin-nek. - nyújtotta is kezét amit csak néztem nagy meglepetten, ahogy az előbb még az arcát.
- M..miért kellene neked hinnem? - ezt nem hiszem el, még mindig dadogok.
- Jogos. Hát.. nem tudom, de nem próbálnánk meg mégis a dolgot? - fura érzést keltett bennem, de végül, nem tudom tényleg már miért, de kezet fogtam vele.
- Jeon Jeong Guk, de csak Jungkook. - nem tartott sokáig kézfogásunk. Nem bántam s nem is akartam, hogy sokáig tartson.
- Hát akkor Jungkook - az ő szájából fura volt hallani a nevem - ideje lenne rendbe szedni magad. Elég pocsékul festesz. - a ti hibátok, de mindegy - Menj mosakodj meg, öltözz át. Addig készítek egy teát neked. - furán néztem rá még mindig - Mi az, nem ezt szokták inni mikor beteg valaki?
- De. - olyan nagyon gyanús nekem - A többiek.. ők..
- Hol vannak? - bólintottam - Otthon. Csak én vagyok itt. Jah igen, bocs a maiért. Rád akartunk ijeszteni.
- Sikerült. - vágtam közbe.
- Jó, bocs már mondtam. - fura, nagyon, de valahogy mégis másnak tűnik a többieknél pedig egyiküket se ismerem - Na menj már. Nem rabollak ki vagy ilyesmi.
- Jó. - félek, de míg nem bánt talán adhatok egy esélyt neki.
Fel is keltem a kanapéról s ott is hagytam őt. Először a szobámba mentem, aztán meg a fürdőbe. Igyekeztem, siettem, mégis úgy éreztem túl sokáig hagytam magára Jin-t. Ám mikor visszatértem a napoaliba ő ott volt s várt engem egy nagy bögre teával. Meg is köszöntem neki, aztán ittam is a teából. Eztán hosszú, kínos csendben telt percek után valahogy úgy esett, hogy beszélgtni kezdtünk. Ő kérdezett én meg válaszoltam. Aztán valamikor a beszélgetés igazán barátságossá vált. Észrevétlen fogyott el a tea, melyet Jin alkotott nekem. Nem akartam foglalkozni vele miért találta fel olyan könnyen magát az otthonomban. Az idő is olyan gyorsan telt, hogy észre se vettük már sötét is lett.
- Hé, Kook.. Jungkook.. - elaludtam volna? Biztosan. Valaki simogat? Úristen! Kissé ijedten néztem fel az engem, arcom, simogató kéz tulajdonosára. - Nyugi, semmi baj, csak kicsit elaludtál. - keze homlokomra tévedt - De legalább már nincs lázad. - mintha elmosolyodott volna. Fura volt ezt észrevenni. - Na de most már ideje mennem. - akkor tudatosult bennem, hogy én bizony egész eddig az ölében ültem, mikor letett onnan engem maga mellé - Ha gond van jelezz. Beírtam a számom a telefonodba. Na mentem. - feleszmélni se hagyott időt, ment cipőt venni, aztán sietősen hagyta is el a házat.
Ez... Mi a jó isten volt?!