Vihar
Esős este, kaotikus utca, világ vége hangulat,
már csak a legbátrabbak hallatják hangjukat,
s önkívületbe temetkező temetkező vállalat
veszi szárnyai alá az állampolgárokat.
Kutató csoport indul keresni az élet értelmét,
közben vezetője ímmel- ámmal, időnként lelép.
Harmadnapra nem marad más csak a kisfiú
sárga esőkabátban papír csákóval a fején.
Olyan így akárcsak te meg én,
mikor elveszünk álmaink tajtékzó tengerén,
mikor vihar közeleg és már érzed a baljós szél leheletén,
majd elcsöndesedik és lehuppan melléd feketén,
s ott az a pont mikor tudod, hogy leszakad az ég,
talán pont rád, vagy másra, a pont ahol parázsló víz ég,
a vihar előtti csend elfojtott hangja felerősödik,
én félek, azt hazudom, pedig szeretem az esőt, nem sokan szeretik.
Te idejössz, óvsz, védelmezőn megfogod a kezem,
s most minden amit bánok csupán az, hogy létezem.
