A hold halála
A plafon közepén fut végig a repedés.
Így választ el tőled az ócska rím- keresés.
Csak írnál! De nem az vagy, ki komolyan veszel.
Szólok hozzád, a beton falhoz, s a beton fal nem felel.
Olyanok vagyunk mint a nap, a hold.
Belőlük is csak az emberek haszna volt.
Látod a napot? Nézz fel az égre!
Arra a makacs, vidám, sárga fényre...
Ilyen vagy te. Nem lehet nem rád figyelni.
Tiéd a nappal, a hangos öröm, a szabadság, a semmi.
Tiéd az ünnep, a társaság, barátok,
Tiéd minden amit benned, a napban, a nyárban látok.
És a holdat látod? Nem, pedig ott van.
Megbújik egy méz színű fényes nap- vakfoltban.
Nekem a sötét jut, a hideg, a láncok.
Enyém az eső, a vihar, felhő- árnyék táncok.
És a hold minden hajnalban meghal egy kicsit,
Nem marad belőle más csak por, homok és andezit.
S mit ő magában az éj leple alatt szépen rendbe rakott,
Az nappal hidegen hagyja a féktelen napot.
Újra megteremti boldog káoszát,
Parafrázist fest a holdról, szórja csillámporát.
Így teszel tönkre mindent, amit én csendben alkotok.
Egy szó és meghalnak mind a bennem vöröslő alkonyok.
