Gondolataim

Nem reménykedek, de hiszek benne...

A világ pont akkorára zsugorodott, hogy ketten elférjünk benne. Nem is kellett nekem több. Soha nem vágytam pénzre, hírnévre, igazából soha semmire nem vágytam. Csak rád! Hirtelen akkora lett a világ hogy nem talállak benne már. Már nem csak mi ketten vagyunk, pedig annyira szeretném. Annyira tudok szeretni, annyira vágyom a csókodra, az érintésedre, a szavaidra. Én még a hangodtól is boldog leszek. Talán soha nem fogod felfogni, hogy mennyit jelent nekem ha hallom a hangod. Igazából soha nem tudom kifejezni magam, ha veled beszélek. Mindig elveszek a szemedbe, a hangodban. Soha nem tudtam elmondani, hogy mennyit jelent ha írsz nekem. Tudod, már egy ideje nem találom magam. Nem tartozom sehova, se családhoz, se barátokhoz se senkihez. Persze büszke vagyok a barátaimra, de ők mégsem pótolhatják a hova tartozásom. Akkor jöttél te! Én én fejest ugrottam... Valahogy volt hova tartoznom. Minden szombaton, minden találkozásnál úgy éreztem haza megyek hozzád. És most hajléktalan vagyok. Mindig amikor felhívsz otthon érzem magam a hangodban, mint ha itt lennél velem. Mint ha megnyugvás lenne egy hosszú és értelmetlen nap után. Aztán mégsem történik semmi. Te nem hívsz, én pedig még mindig nem tudlak elengedni Minden nap, felhívlak, vagy legalább megcsörgetlek, csak hogy tudd gondolok rád. Én sajnos nem tudom mennyit gondolsz rám. Mond csak gondolsz rám? Vagy ennyi idő elég volt hogy elfelejts? Gondolsz még kettőnkre? Hogy mi lett volna ha? Én nagyon sokat gondolok, és bár elmondtad sokszor én mégsem tudom hol rontottam el. Teljesen megváltoztam. Mindig másokat okoltam, ha valami tönkre ment és én léptem. Eldobtam ami elromlott és nem is küzdöttem. Aztán itt vagy te. Magamat hibáztatom mikor tudom, hogy te is ugyanolyan hibás voltál. Ha esetleg küzdöttünk volna egymásért akkor nem itt lennénk. Attól féltem mindig, hogy nem én török össze szíveket hanem majd az enyém törik össze. Nos, ezt te megtetted, és bár lábadozom már nem múlik ez az érzés. Mond te csak sírsz mindennap? Mert én igen. 2 hete szakítottál, és azóta minden nap, nem is egyszer. Bár tegnap nem sírtam és nem tudod milyen bűntudatom van miatta. Mint ha távolabb kerültél volna a szívemtől, pedig nem. Minden hülye pillanatban azt érzem egyre jobban bele fúrod magad. A lábadozás nem azt jelenti, hogy jobban vagyok, vagy hogy nem gondolok rád annyit. Egyszerűen csak kezdem elfogadni a helyzetet, beletörődni. Tudod azt mondtad nem hagysz el. Hogy küzdeni fogsz értem. Én nem érzem. Olyan vagyok mint egy kiskutya a viharban. Kaparom az ajtót, hogy engedj be, könyörgöm és te nem teszed. Majd egy idő után megunom és feladom. Még kaparok, még könyörgök, de nem tudom meddig. Fáradt vagyok, és hosszú a vihar. Miért nem érek annyit, hogy te is küzdj értem? Hogy kilométeres üzeneteket kapjak reggel, hogy minden alkalommal ott szorongatod a telefont és írj? Miért nem érek annyit, hogy vigyázz rám, hogy megkérdezd naponta többször is, hogy ráérek-e és beszéljünk? Sajnos magam sem tudom a választ. Talán mert úgy gondolom, helyesen döntesz amikor minden fontosabb, mint én. De igazából egyáltalán nem gondolom így. Most lenne szükségem rád! Most lenne hatalmas szükségem rád, hogy ne mások mögé helyezz. Helyre akarom hozni, de egyedül kevés vagyok. Sajnálom. Én már nem reménykedem. Attól mert azt mondod van remény még nem úgy érzem. Éreztetni is kell. Azt akarom, hogy keress, hogy éreztesd nem vagyok egy senki. Nem reménykedek, de hiszek benne hogy talán idővel te is rájössz. Szeretlek. ❤